A 10 fős magyar csoportot dr. Horváth Zsolt, országgyűlési képviselő, a Pannon Térség Fejlődéséért Alapítvány kuratóriumi elnöke és Fenyvesi Ottó, Nagyapáti Kukac Péter-díjas, Topolyáról származó író, költő kalauzolta városról, városra. Az alapítványt mi is elkísértük első útjára, mely során vajdasági civil, kulturális egyesületekkel keresték az együttműködési lehetőségeket.
Kosztolányi és Csáth Géza szülővárosa – Szabadka
A határon átlépve, az első, 60 százalékban magyarok lakta
település Szabadka. Ez a város a Délvidéken élő magyarok kulturális, szellemi
központja. Az intézmények, üzletek névtáblái két nyelven hirdetik: békében él
itt egymás mellett szerb és magyar, ugyanakkor a horvát nemzetiségű sem ritka.
A színház a híres magyar költő, Kosztolányi Dezső nevét viseli. A Szabadkai
Népszínház egykori szecessziós épületét újjáépítik, erre az időre a társulat a
mozi épületébe költözött át. A híres szabadkai színi társulatot ma is magyar
művészek alkotják, s viszik tovább a múlt értékeit. Ebben a színházban kezdte
pályafutását egykor Blaha Lujza – emlékét híven őrzik a szabadkaiak.
A Vajdaságban két nagyobb magyar nyelvű újság létezik egy napi és egy heti lap
A belváros
díszes szecessziós épületeivel, magasra nőtt fáival nyugalmat áraszt. Itt mintha
senki sem sietne sehová, legalább is hétvégén biztosan nem. A főtéren
muzsikusok feledtetik a mindennapok nehézségeit, a helybéliek kávézók teraszain
ülve mulatják az időt, kényelmes délies életvitelt sugározva. A főtér
közelében található a Galéria is, ahová első utunk vezetett. A csoportot
körbevezető művészettörténész hölgy örömmel fogadta az idei Nagyapáti Kukac
Péter-díjas művészt, Fenyvesi Ottót és barátait, a Nagyapáti Kukac Péter
kiállításon. Nem volt egyszerű feladat összegyűjteni az első magyar naiv
festőművész alkotásait, hiszen azok szinte egytől egyig magántulajdonban
vannak.
Mégis sokan segítették a galériát a tárlat megszervezésében, és kölcsön adták egy kiállítás erejéig az értékes festményeket. A szabdkaiak méltán büszkék a világhírű festőre, könyvet adtak ki életéről és műveiről. Úgy gondolják, ha őrzik és továbbviszik a hagyatékot, azzal erősítik az itt élőkben a magyarságtudatot és a nemzeti büszkeséget.
Bármennyire is igyekeznek ezt leplezni, vagy feledni, a rossz gazdasági helyzet szemmel látható a városban. Durván 40 százalékos a munkanélküliségi ráta. Iparuk szinte egyáltalán nincs, a szerb kormányzat ugyanis nem támogatta az ipari park létrehozására tett erőfeszítéseket. Ami viszont nagy segítség az itt élőknek, hogy majdnem minden családnak van saját földje, ha ugyan tenyérnyi is, de ezen meg tudják termelni maguknak az alapvető élelmiszereket. A földek messze húzódnak Szabadka határától utunk vonalán, a sík terület, úgy terül el, mint akár az alföldi majorságok – csak kicsit szegényesebben. Nagyrészt kukoricaföldek…amerre a szem ellát…
Bácska-Topolya, Fenyvesi Ottó otthona
A kukoricát talán épp ezért nagy becsben tartják a vidéken.
Vendéglátóink, vagyis a Nagyapáti Kukac Péter Hagyományőrző és Néprajzkutató
Egyesület is az igazi topolyai pörkölt mellett, a kukoricalisztből és szemes
kukoricából készült ételek sorával várt bennünket. Ehhez viszont előbb a
kukoricahántásba is be kellett segítenünk.
A falumúzeum, azaz tájház udvarán egész gyereksereg fonta a csuhébabákat – míg az asszonykórus topolyai népdalokkal kísérte a csuhézást. A társaság lelke, aki egyben az egyesület elnöke botra támaszkodva sietett fogadásunkra – mert itt ekkora öröm, ha vendégeket várhatnak az anyaországból, a magyar hazából. A Kodály Kórus mellett szinte ők az egyetlenek, akik immáron 5 éve, civil szerveződésben, önerőből küzdenek a fényes múlt emlékének fennmaradásáért. A skanzent ma már „hét lakattal” őrzik, hiszen több alkalommal is betörtek ide, hogy elvigyék, ami csak értékes és mozdítható. A tájház, mely az egyesület székhelye ma már nem csak a 18. századi vajdasági magyarok mindennapi életére emlékeztet, hanem a múzeum megálmodójára is, aki néhány évvel ezelőtt végső elkeseredésében itt vetett véget életének.
Skanzen Topolyán
Az esti vacsorán persze komoly dolgokról is szót ejtettek: hogyan tovább? Az alapítvány talán a legjobbkor érkezett, hitet adva, hogy nem maradtak egyedül törekvéseikkel a topolyaiak sem. A hosszú távú együttműködés ugyanis lehetőséget teremt, hogy programjaikhoz, terveikhez megfelelő hátországot, erősítést kapjanak. Így ha néha ugyan ez nehéznek is tűnt, a Nagyapáti Kukac Péter Hagyományőrző és Néprajzkutató Egyesület a jövőben is fennmarad.
Elemér – kripta a
templom alatt
Nagybecskerektől 10 km-re északnyugatra a Tisza bal partja
közelében fekszik. Topolyától 80 kilométert kellett autóznunk, hogy
megkoszorúzzuk Kiss Ernő tábornoknak, az aradi 13 vértanú egyikének falba
temetett kriptáját. Kiss Ernő egykor birtokosa volt a területnek, maradványait
s ezzel emlékét ma az általa épített templom őrzi. Az 1846-ban épített templom
felett eljárt az idő. Falai megrepedeztek, megrogytak, freskói megkoptak, ennek
ellenére rendszeresen tartanak itt szentmisét, még ha csak 3-4 hívőnek is.
Kiss Ernő tábornok kriptája
Újvidéktől Zomborig – ahol minden kő a magyar történelmet hirdeti
Újvidék belvárosa
A szinte Budapestet idéző nagyvárosias, zsúfolt és rohanó
Újvidék után szinte felüdülés Zombor látványa. A történelmi jelentőségű magyar
városban ma a magyarok lélekszáma alig éri el a lakosság 10 százalékát. Az
utcákat járva magyar szót nem hallani, aminek nem csak az az oka, hogy kevés
itt a magyar. Ugyanis ők is szerbül beszélnek. Az utunk során meglátogatott
települések közül talán itt érezni leginkább, mennyire küzdenek a szerbek a
magyarságtudat ellen, elpusztították az emlékeket. Ha ez a zomboriak szívében,
lelkében nem is sikerült, erőfitogtatásként minden emlékművet, szobrot,
emlékhelyet elbontottak. Ledöntötték Rákóczi és Schweidel József tábornok
hatalmas szobrait, s beolvasztották őket, hogy a fémből szerb emlékművet
öntsenek. Az aradi vértanúnak, Schweidel tábornoknak, a város szülöttének
emléktábláját sem engedik szülőházára kitenni – mondván politikailag ennek még nem
jött el az ideje. A márványtáblát most a Magyar Polgári Kaszinóban őrzik. Itt
koszorúzott a Pannon Térség Fejlődéséért Alapítvány. Ennyi maradt az itt élő
magyaroknak, ha saját kultúrájukat szeretnék ápolni és magyar szót szeretnének
hallani. Eljönnek a kaszinóba, melynek vezetői minden alkalmat megragadnak,
hogy egy kis pénzhez jussanak, de csak apránként tudják újítgatni a régi
patinás épületet.
Egykor a vármegye, most a városi testület ülésezik itt
Az egykori vármegyeházán ma a városi önkormányzat működik, a
Szentháromság téren a bencés templomban a pap három nyelven misézik. És azért
azt is tegyük hozzá, hogy épül, szépül a város. A fő sétálóutca látványterve
ott áll a szétbontott utca végében – azt mondják, még az idén elkészülnek vele.
Csak az ad okot némi bizonytalanságra, hogy itt mintha minden építkezést
félbehagynának…
Ezt a várost többször is megpróbálták a történelem
viharai. Trianon és az elszakítás után,
a II. világháborúban a zsidó származású, magukat magyarnak valló lakosságot
deportálták. 1944-ben a szerb megtorlásnak 5650 helyi lakos (németek és
magyarok) esett áldozatul. 1991-ben a dél-szláv háború idején, Zomboron
keresztül menekültek a magyarok át a határon, s persze itt is kutatták a
szökevényeket. A temetőben művészek, politikusok, történelmünk nagyjai
nyugszanak. Emlékeztetnek és figyelmeztetnek: összetartozunk!
A Magyar Polgári Kaszinóban
A Vajdaságban járt alapítványi delegáció nem végleg búcsúzott a településektől, ahol látogatást tett. Bár terveik szerint minden égtáj felé átlépik majd a határt, a Délvidékre is visszatérnek még, hiszen céljuk nem csak egy egyszeri kapcsolatfelvétel, hanem annak ápolása, és a közös munka civil szervezeteink összekapcsolása, együttműködése – mert együtt könnyebb. Az az nekünk csak könnyebb, számukra lehet, hogy az egyetlen esély!
