Mert már ebédidő van, sőt, lassan aludni kéne menni, és anya nincs otthon. Sőt, nem is lesz egy darabig. Vajon felkészült rá mindenki?
Aztán megtörténik, aminek kell, anya szül egy kistesót, vagy éppen megműtik a sérvét. A lényeg, hogy nem megy haza. Este lesz, és anya nem megy haza. Vacsora, alvásidő, és anya még mindig nem megy haza. Aztán aludni kell menni, és anya még mindig nincs sehol. „Na jó, aludjunk apával, bár tutira előbb elalszik nálam…” – gondolja a gyerek, és teszi, amit tennie kell.
Éjszaka pedig folytatódik a műsor. Anya megébred, vagy éppen nem is alszik a kórházban, azon van, hogy otthon most mi lehet?! Kivéve, ha altatták, mert akkor – végre – alszik, mint a tej. Otthon a gyerek megébred, vagy éppen nem is alszik, mert anya nincs sehol. Vagy éppen – végre – alszik, mert anya nem birizgálja, hogy kifolyt-e a pisi, vagy fázik-e a kisember?
De bármi is van, az biztos, hogy még egy nap és egy éjszaka legalább eltelik a találkozásig. Ez a minimum. Három nap, két éjszaka. Végtelennek tűnő idő és küzdelem, anyának az új élethelyzettel, a gyereknek apával, és anya nélkül. Telefonok, sms-ek, minden rendben mindkét oldalon. Anya ámul, hogy a gyerek alszik, szót fogad, és majdhogynem világot vált. Hát kellek én otthon?! Költői a kérdés…
Mert aztán haza lehet menni. Az izgalom határtalan, olyan jó lesz megölelni, megpuszilni, simogatni, meg minden, amit csak enged. Anya, ha csak mászni tud, akkor is repül az ajtóig, aztán át a küszöbön, egészen a gyerekig. Jöhet a nagy összeborulás, óh, édes kisember!!!
Aztán jön a hidegzuhany. A gyerek nem akarja. Vagy éppen csak hagyja. Ha anya szerencsés, talán nem löki el, csak átnéz rajta. Nem kell a puszi, a simi, az ölelés, semmi. „Pukkadj meg, Mutter! Itt hagytál, elhúztál, igaz, hogy nagyon mókás volt, de te nem voltál velem. Azt hittem, már haza sem jössz. Rossz voltam, vagy mi?! Ezt érdemlem?”
„Ezt érdemlem?” - merül fel a kérdés anyában. Aztán jön a zokogás. A felszabadító, áldott zokogás, ami levezeti azt a hihetetlen feszültséget, amit elengedhetünk. Mert túl vagyunk rajta. Nagyon fáj, de ez a normális. Anya sír, a gyerek meg következetesen büntet. Ha ezt képesek vagyunk megtanulni tőle, nevelésből vehettünk egy jó kis leckét.
Apa pedig nagyot nő a szemünkben. Állta a sarat, gyerek, otthon egyben, még tiszta ruhánk is van. Tehát nem áll meg az élet. A csimotánk is önállóbb lett, vagy legalábbis apásabb. Pont jó ez így, ahogy van. Mert minden gyerek megbocsájt, hiszen anya csak egy van. Jó esetben apa is. Apa, akivel együtt kell élni, akivel minden helyzetet meg kell oldani. Erre esküdtünk fel. A kérdés, hogy vajon mit tehetünk, ha valami elcsúszott? Ha a pelenka és az uzsonna az egyetlen közös témánk, és esténként már csak bambán ülünk egymás mellett? A többiről már ne is beszéljünk. Na jó. De az már legyen egy másik történet…
