– Miért döntött úgy, hogy életmentő lesz?
– Az eredeti szakmám szakács, de ez olyan mértékű bezártsággal jár, amit én sosem szerettem. Édesapám is mentőzött még a hetvenes években, így már korán közel került hozzám ez a világ, és mindig is érdekelt ez a dolog. Így lettem előbb gépkocsivezető, aztán két éve elvégeztem egy tanfolyamot, és szakápolói vizsgát tettem. Közben dolgozok a koraszülöttmentőknél is, úgyhogy szinte minden oldalát ismerem ennek a hivatásnak.
– Pontosan mi a feladata?
A mentőautó biztonságos és gyors eljuttatása a helyszínre és vissza a kórházba. Figyelni kell arra is, hogy a lehető legkevesebb szállítási traumát szenvedje el a beteg, ez pedig nagyfokú együttműködést igényel az egységen belül. A gépkocsivezetőnek tudnia kell mi történik hátul, milyen állapotban van a beteg, hogy eldönthesse mikor kell jobban a gázra lépni és mikor kell óvatosabban haladni. Eközben a hátul dolgozóknak is képben kell lenniük az útviszonyokkal, hogy egy rosszabb minőségű útszakasz vagy egy forgalmi okokból szükséges sebességváltozás ne érje őket váratlanul. Szerencsére ez a fajta kooperáció jól működik nálunk, 11-12 év után már fél szavakból is megértjük egymást. Általánosságban elmondható, hogy olyan mértékű együttműködésre van szükség, mintha a gépkocsivezető és a szakápoló a mentőorvos meghosszabbított kezei lennének.
Amióta letettem a szakápolói vizsgát, már az ellátásban is jobban részt tudok venni, és a vonulásban ellátott feladataim mellett garázsmester is vagyok.
– Hogy néz ki egy napja?
– Reggel 6:50-kor van a váltás, mi már előtte megérkezünk a mentőállomásra. Mindenek előtt átnézzük az autót, ellenőrizzük a műszaki állapotát és felmérjük a készleteket. A személyzet mindig tart egy terepszemlét a kocsiban, hiszen egy éles helyzetben nincs lehetőség keresgélni és mellényúlni: mindig pontosan tudni kell, hogy miből mennyi és hol áll a rendelkezésünkre.
Amikor nincs riasztás, akkor garázsmesterként nekem még egyéb adminisztrációs feladataim is vannak, foglalkoznom kell a megye gépjárműparkjával, biztosítanom kell a javítás, karbantartás folytonosságát, ügyelnem kell arra, hogy az autók és a járművezetők papírjai rendben legyenek.
– Mi történik riasztáskor?
– Mi először csak annyit érzékelünk, hogy megszólal egy csengő. Ez jelzi, hogy nappal egy, éjszaka pedig két percen belül el kell indulnunk. Mire a garázsajtó kinyílik és kigurulok az udvarra, a csapat többi tagja is készen áll. Azt, hogy pontosan hova és milyen esethez megyünk, út közben tudjuk meg. Természetesen jó, ha minél több részlettel tisztában vagyunk. Amellett, hogy nyilván minden eset fontos, az ember egész máshogy lép a pedálra, ha például tudja, hogy gyerekhez kell menni – és ezzel együtt egészen más stresszhatás is ér minket. Vezetés közben azonban nem lehet ezen gondolkozni, nagyon kell figyelni a forgalomra.
– Mennyire együttműködőek az autósok?
– Ez nagyban függ a napszaktól és az időjárástól. Nagy ködben például sokkal előzékenyebbek, félrehúzódnak, már jó előre villogtatnak, hogy merre van pontosan a helyszín. Szárazabb, naposabb időjárás esetén sajnos jobban sietnek, inkább csak magukra figyelnek.
– Ezek általános érvényű tendenciák?
– Igen. Az utakon érvényesül a csordaszellem: ha azt látjuk, hogy mások is előzékenyek és segítenek, akkor mi is ezt az arcunkat mutatjuk, ha viszont az ellenkezőjét tapasztaljuk, akkor ahhoz igazodunk. Ez jellemzi az autósok viselkedését.
Jobban oda kellene figyelnünk egymásra. Ezt szolgálja az együttműködésünk is az autósiskolákkal, mert azt tapasztaljuk, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, ha a visszapillantóban meglátnak egy szirénázó mentőautót. Ilyenkor nem szabad pánikba esni, minél előbb utat kell hagyni nekünk. Például egy harmincas táblánál bátran rá kell lépni a gázra, ha azzal segíti a mentő gyorsabb haladását.
– Önök nap mint nap szembesülnek olyan esetekkel, amiből egy átlagembernek egyetlen is sok lenne. Hogy lehet ezt feldolgozni?
– Nincs pszichológusom, semmi ilyesmi. Általában közösen beszéljük át az élményeinket, erre például kifejezetten alkalmasak a csapatépítők. Évente kétszer szervezünk egy közös disznóvágást, ahol mindenki könnyebben feloldódik, jobban ki tudjuk adni magunkból az efféle gondolatainkat.
– Pályafutása során melyik volt az az eset, ami leginkább megérintette önt?
– Kettő is volt. A tapolcai úton két személyautó ütközött, két gyerek és két felnőtt volt érintett a balesetben. Az apa és a nyolc éves gyereke a helyszínen meghalt, a kisebbik gyereket éber kómában tartották. Ez a mai napig megvisel. Egy idős, sokat látott kollégám azt mondta akkor, hogy ő már régóta mentőzik, de ilyen szörnyűséggel még nem találkozott. Aztán ahogy folytatódott a nap, ezeket a dolgokat félre kellett tenni. Amíg a munkával foglalkozunk, akkor ki kell zárni a külvilágot és az érzéseinket. Amikor azonban hazaértem, és a gyerekeim otthon vártak, akkor előtört belőlem minden. Csak ültem az ágyon, és zokogtam. Jó ideig rémálmaim voltak utána.
A másik eset az volt, amikor Sümegprágán a leomló löszfal maga alá temetett három gyereket. Egy kanalazó géppel segítettek eltávolítani a törmeléket. Két gyermeket már megtaláltunk, amikor a gép kezelőjénél eltörött a mécses, és közölte, hogy nem képes ezt tovább csinálni.
Úgy tűnik azt szánta nekem a sors, hogy gyerekekkel foglalkozzak.
– Mit mondana a fiataloknak, miért érdemes ezt a hivatást választani?
– Tény, hogy nem vagyunk túlfizetve. Én emellett két helyen is dolgozok: a koraszülött mentőknél; illetve vezetem a mentőorvosi kocsit, ami a mentőhelikopter „kistestvére”: ezt vetik be olyan esetekben, amikor a helikopter nem használható, például éjszaka vagy rossz időjárási körülmények között.
Azt tudom mondani, hogy aki szereti a kihívásokat, annak itt a helye. Van lehetőség a szakmai fejlődésre, előrelépésre is: a mentőkocsi után esetkocsira, majd rohamkocsira kerülhet az ember, ezek teljesen más szintek.
Jóleső érzés segíteni másokon. Jó érzés úgy szögre akasztani a kabátot a nap végén, hogy például sikerült újraéleszteni egy kétéves gyereket. Sokan megköszönik az emberséget és együttérzést. Gyakran megesik, hogy azt gondoljuk egy rossz állapotban lévő betegről, hogy nem is hallja, amikor a kocsiban bátorítjuk, viszont később ha összefutunk a kórházban kiderül, hogy mindenre emlékszik.
