– Hogy került a mentőkhöz?
– Egészségügyi szakközépiskolába jártam, ahol 1989-ben az érettségi mellé általános ápoló és asszisztens végzettséget kaptam. Nem éreztem magamban elég ambíciót az orvosi egyetemhez, az egészségügyi pályának ez az érdekesnek és kalandosnak ígérkező ága viszont nagyon vonzott. Itt nem a beteg kerül be hozzánk a kórházba, hanem mi visszük ki a gyógyítást a lakásba, vagy akár az árokpartra. Ez nagyon érdekes színben tüntette fel a hivatást, gondoltam kipróbálom. Ehhez az is hozzájött, hogy innét el lehet végezni a mentőtiszti főiskolát. Erre azonban mégsem került sor, mert úgy döntöttem, inkább megmaradok mentőápolónak. Persze itt is volt előrelépés. 1994 óta dolgozok rohammentőn, 1999-től pedig mentőhelikopteren.
– Miben tér el egy helikopteres mentés egy autóstól?
– A helikopteren vannak olyan eszközök és gyógyszerek, amik a rohamkocsiban nincsenek, de ezen kívül a felszerelés majdnem megegyezik. Nagyobb eltérés ott van, hogy ha rosszabbodik a páciens állapota, a levegőben való mentés során nehezebb helyrehozni. Nagyon előre kell gondolkodni, és a helikopterrel csak akkor szállunk fel, ha sikerült a beteget legalább félig stabil állapotba hozni.
– Hogy telnek egy mentőápoló napjai?
– 12 órás szolgálatokban dolgozunk. Van egy nappali, és van egy éjszakai műszak. Az ünnepnapok nálunk ugyanolyan munkanapok, mint máskor. Mindegy hogy vasárnap van, vagy munkaszüneti nap, nekünk biztosan dolgoznunk kell. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek ünnepeink. Mi is emberből vagyunk, és ugyanúgy kikapcsolódunk, mint bárki más. Néha rendezünk összejöveteleket, közös ünnepeket, és egy szót sem ejtünk ilyenkor a munkáról.
– Ebben a hivatásban mi okozza a legtöbb nehézséget?
– A nehézségeket nem maga a szakma okozza, inkább az egészségügy mindenki által jól ismert helyzete. Ha a kollégák körében keserűséget tapasztalunk, az is általában ennek tudható be. Vannak, akik szeretik ezt a munkát, viszont nagyon nehezen boldogulnak. A kollégák nagy része több lábon áll, többnyire szintén az egészségügyben vállalnak másodállást. Én például mentésirányításban dolgoztam segéd-szolgálatvezetőként 12 évig. Sokan azonban inkább elmentek külföldre. Egy kis humorral azt mondhatnánk, hogy mi kalandvágyból itthon maradtunk.
Amit még megemlítenék, bár ez inkább csak bosszantó dolog, az a kutyák. A gazdi persze mondja nekünk, hogy a kedvence nem bánt senkit, csak ezt maga a kutya nem tudja. De a legjámborabb ebet is meg kell kötni, vagy bezárni valahova, mert ha a hordágyat visszük, akkor az is zavaró, ha a jószág „szeretetből” van láb alatt.
– Milyen esetekhez a legnehezebb kimenni?
– A legtöbben erre azt mondanák, hogy akkor szorul össze leginkább az ember szíve, amikor egy gyermek van életveszélyben. Ezzel én is egyetértek, azonban még hozzátenném azt, amikor hozzátartozóhoz, ismerőshöz, vagy egy kollégához kell kimenni. Ha valakit ismerünk, nehéz elvonatkoztatni. Azonban ez nem mehet, és nem is megy a munka rovására.
– Mi volt a legemlékezetesebb esete?
– A 24 év alatt rengeteg emlékezetes dolog történt, nem tudnék egyet kiemelni. Negatív és nyomasztó dolgokról nem szeretnék most beszélni, ezért inkább jó élményeket említenék. Felemelő érzés az, amikor egy olyan embert ismerünk fel szembe jönni az utcán, akár a családjával, akit visszahoztunk a halálból. De vannak ennél sokkal személyesebb történetek is. Egy alkalommal egy hölgyhöz hívtak minket, akinek leesett a vérnyomása, és rosszul lett. Kimentünk hozzá, szerencsére komolyabb baja nem volt. Bekötöttük az infúziót, de valahogy le kellett nyugtatni, mert nagyon meg volt ijedve. Ekkor megláttam a falnál egy pianínót. Hobbiként zongorázok, ezért megkérdeztem a hölgyet, hogy kié ez a hangszer. Ő elmondta, hogy a pianínó a lányáé volt, és régóta némán áll. Megkérdeztem, hogy zongorázhatok-e rajta, ő ebbe beleegyezett. Amíg lecsöpögött az infúzió, zenélgettem kicsit. A játék végére a hölgy teljesen kivirult. Nagy örömmel felhívta az egyik ismerősét, és elmondta a telefonba, hogy őt a mentők zeneterápiában részesítették.
A másik nagyon szívhez szóló történet volt az első egyedül vezetett, lakáson történt szülésvezetés is. A kapcsolatot nem tudtam a családdal tartani, azonban nemrég az anyuka felismert engem valahol, és így lehetőségem volt találkozni azzal a ma már 19-20 éves lánnyal, akit akkor a világra segítettem. Ez egy nagyon megható pillanat volt, és jól mutatja, hogy a mentő szakma egyáltalán nem olyan személytelen, mint amilyennek sokan gondolnák.
– Miben változott a mentő hivatás mióta a pályán van?
– Mikor én jelentkeztem ide, még nem sok televíziós műsor foglalkozott a mentőkkel, ezért merőben más volt a hozzáállás ehhez a munkához. Azóta vannak sorozatok, például a Harmadik műszak, aminek a hatására sokan felbuzdulnak, és jelentkeznek hozzánk. Azonban elég nagy a cserélődés. Sokan csak itt döbbennek rá, hogy ezt a munkát nem bírnák hosszú távon fizikailag vagy lelkileg. A legrövidebb idő, amit valaki itt töltött az egy nap volt. Ide került, szembesült azzal, hogy ez nem ugyanolyan, mint a tévében, és meg is gondolta magát. Az elején a legtöbb embernél van egy ilyen sokk, ilyenkor kell eldönteni, hogy az ember ezt akarja-e csinálni vagy sem.
– Mi motiválja, hogy ezen a pályán maradjon?
– Megszólal a riasztás, és lehet, hogy olyan esethez megyünk ki, amilyet még soha nem tapasztaltunk. Még egy 40 éve dolgozó mentősnek is tud meglepetéseket okozni. Rengeteg olyan szituáció van, ami ébren tartja az ember érdeklődését. Röviden talán úgy tudnám összefoglalni: ez a szakma 24 év után is egy hatalmas kaland és kihívás.
