A rendszerváltás óta leghosszabb ideje hivatalban levő miniszterelnök Nemzeti Csúcsra hívta az ország mindazon szervezeteinek a vezetőit, amelyeket fontosnak tartott a globális pénzügyi és gazdasági (végső soron persze morális) válság kezelésében és elviselésében. A meghívottak között szerepeltek a kormány, a törvényhozás, a munkaadók, a munkavállalók, az önkormányzatok szövetségei, az MTA, az AB, az ASZ képviselői, az aktív, és az egykor volt miniszterelnökök, házelnökök, MNB elnökök, s persze a sajtó. Volt aki elfogadta a meghívást és volt, aki nem. A magyar nonprofit szektor (továbbá a kisebbségek, az egyházak, s ha már nemzeti a csúcs: a határokon túli szervezetek) véleményére a miniszterelnök nem volt kíváncsi, de a meghívottak számára sem tűnt fel senkinek a civilek hiánya.
Hiba volt. Végső soron bizalmi válságról lévén szó nem ártott volna, ha a közvélemény által viszonylagosan leghitelesebbnek tartott, rendezvénynek is helyet adó MTA-t nem sokkal követő civil szféra hangja eljut az ország vezetőihez és a közvéleményhez.
Az összejövetel aligha hozott használható elemet a válságkezelésbe. Tulajdonképpen mindenki hozta a maga formáját, és semmi olyan nem történt, ami utólag indokolta volna azt, hogy egy egyébként csodálatos őszi szombaton valaki hat órát szenteljen életéből a programnak. A kormányzati felelősséget ilyen módon megosztani szándékozó miniszterelnök gesztusáról annak a tanárnak a teljesítménye juthatott az ember eszébe, aki készületlenül érkezve az osztályba, mulasztását egész órai feleltetéssel kompenzálja.
Hogy milyen szerepe lehetett volna a civil képviselő jelenlétének a Nemzeti Csúcson? A résztvevők hosszú ideje ismert, viszont bizonyos szubkultúrákban tabunak számító olyan kérdésekről beszéltek, mint például a piac mindenhatósága. Ki-ki, szerepének megfelelően elmondta, mit csinálna máshogyan, mint a jelenlegi kormány, megnevezett néhány kiadás csökkentő és bevételt növelő tételt, és szó esett még a lakosság közteher viselő képességéről is. Szó esett még azon, többnyire kétharmados döntéseket igénylő, valóban, anyagilag, erkölcsileg egyre kevésbé fenntartható problémák rendezésének aktualitásáról, mint amilyen a pártfinanszírozás, az önkormányzati rendszer (ezen belül is az örökzöldnek számító középszint-kérdés), a fejlesztéspolitika, stb.
A képviseleti demokrácia önkorrekciós képességének megkérdőjelezése a hatvanvalahány résztvevő egyikétől sem lett volna részben korrekt, részben pedig hiteles. Ez lett volna valójában a civil képviselő dolga. Azt, hogy kisebbségi kormány nem a legalkalmasabb a válságkezelésre, aligha kell hangoztatni. Azt, hogy meztelen a király, csaknem mindenki tudja. Pénteken a Roosevelt téren viszont tételesen senki sem mondta ki. A jelenlevők úgy gondolhatták, nem áll érdekükben az előrehozott választások kiírásának firtatása. Pedig a legoptimálisabb válságkezelő program is csak hiteles kormánnyal vezethet sikerre. A jelenlegi status quo megtartása jóval kockázatosabb, mint a politikai elit előrehozott választásokon történő megújításával járó összes vesződség. Ha az Egyesült Államok, Kanada nem halaszt a válságra hivatkozva választást, talán Magyarország politikai elitjét sem kellene, hogy eltántorítsa az előrehozott választásoktól néhány, káoszt kilátásba helyező félelemkeltő figyelmeztetés.
Valamiben azért mindannyian egyet értettek a pénteki Nemzeti Csúcs résztvevői. A válság valóságos dolog, a legjobb esetben is komoly megpróbáltatások elé néz a világ, és különösen igaz lehet ez a nem túl stabil költségvetési és gazdasági helyzetben levő Magyarországra. Igaza van a miniszterelnöknek: most mindenkinek engednie kell valamennyit saját korábbi álláspontjából. Az ő részéről a szükséges és elégséges engedmény a Nemzeti Csúcs által is felvetett programelemek kidolgozásával párhuzamosan az előrehozott választások időpontjának kitűzésébe való beleegyezés. Valóban, ezt is konszenzusosan, együtt kell kezdeményezni, a hagyományos kampány-elemeket pedig a nyilvánosság által is figyelemmel kísérhető programalkotásban való aktivitásnak kell kiváltania. E munka során a takarékos megoldásokon belül ismételten ajánlom az aktorok figyelmébe a decentralizációs paradigmát és ezen belül is a civil társadalom nagykorú partnerként való kezelését. Nélkülünk ugyanis nem megy.
