1942. április 12-én gördültek ki az első magyar katonákat szállító szerelvények a szombathelyi pályaudvarról. A szovjet csapatok váratlanul ellentámadásba lendültek, hatalmas veszteségeket okozva ezzel Németországnak. A harmadik birodalom egyedül nem tudta két vállra fektetni a nagy orosz medvét, ezért az a szövetségesei segítségét kérte. Vagyis inkább kierőszakolta azt.
Így történhetett meg, hogy 207 ezer magyar katona indult idegen földre hősi halált halni egy másik idegen földért. Amennyire a szegényes lehetőségekből telt, Magyarország felfegyverezte gyermekeit és útnak indította őket kelet felé, harcolni az ébredező vörös veszedelemmel. Nem a legjobb felszereléseket adták át, azokra itthon is szükség volt. Mindenki gyors győzelemre számított. Megnyernek néhány csatát, a Szovjetunió elbukik, és mindenki jöhet haza.
Nem így történt.
Habár a kezdeti, német csapatokkal együtt végigharcolt nyertes ütközetek reménykedésre adhattak okot, már itt is felütötték fejüket a problémák. Az elavult felszereléseik miatt a magyar csapatok győzelmeinek ára magasabb volt, mint amire számítottak. 1942-ben a magyar hadseregből közel 34 ezer katona esett el. A halottak között volt Horthy Miklós fia, Horthy István is.
A német csapatok szeptemberben Sztálingrádba vonultak, magára hagyva a leharcolt és súlyos veszteségeket szenvedett magyar hadsereget. A számításokba ráadásul hiba csúszott, és az ellentámadásokat visszaverni hivatott védővonal kiépítése is kudarccal zárult. A megvédendő arcvonal hosszú volt, az ember pedig kevés. Az ellátmány érkezése is egyre inkább akadozott, és közben vészesen közeledett a hírhedt orosz tél.
Mikor beköszöntöttek a mínusz 30-40 fokok, az ellátás hiánya még jobban érződött. Az élelmet, fegyvereket, és téli ruhákat csak későn kapták meg a fronton harcoló magyar katonák.
1943. január 12-én a szovjet csapatok támadásba lendültek. A magyarok technikai és létszámbeli hátrányuk ellenére hősiesen meghiúsították az áttörési kísérleteket. A németek vonakodtak érdemi támogatást nyújtani, hisz az ott állomásozó csapataikat Sztálingrádra tartogatták. Másnap a szovjetek áttörték a magyar védelmi vonalat, a magyar honvédek visszavonultak, néhányan közülük menekülni kezdtek. Az orosz csapatok hamarosan a III. hadtest hátába kerültek.
A németek továbbra sem voltak hajlandók segíteni a magyar csapatokon, ráadásul a visszavonulást is megtiltották nekik. Napokon belül az arcvonal teljesen megszűnt, a magyar hadsereg pedig felbomlott. A szovjet katonák nem bántották azt, aki nem tanúsított ellenállást, és fegyvertelen volt. A honvédek nagy része ezért eldobálta puskáját, és gyalog elindult nyugatra. A katonák legtöbbje mellékutakon ment, mert féltek a szovjet légitámadásoktól, a tábori csendőrségtől és saját tisztjeiktől. A szintén visszavonuló németek is veszélyt jelentettek rájuk. Ha megtalálták őket, elvették a maradék felszerelésüket, és nem engedték be őket azokba a falvakba, ahol ők szálltak meg.
A hadsereg maradékát a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. A több mint 200 ezer katonából alig 64 ezer maradt meg. Több mint 100 ezer ember elveszett, és máig nem tudunk semmit a sorsukról. Jány Gusztáv vezérezredes, a hadsereg parancsnoka katonáit gyávasággal vádolta, és durva fegyelmező intézkedéseket vezetett be. Ez mindenhol hatalmas felháborodást váltott ki, maga Horthy Miklós is felemelte ellene a szavát. Az életben maradt katonákat végül április végén szállították haza, ahol hősként ünnepelték őket.
A veszprémi honvédség sok szeretettel vár mindenkit a 2013. január 10-én, 15 órakor a doni katasztrófa 70. évfordulója alkalmából történő megemlékezésére. Az eseményre a veszprémi Szent Imre- templomban kerül sor. A megemlékezésen részt az MH 54. Veszprém Radarezred, az MH Légi Vezetési és Irányítási Központ és az MH Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokság, 3. Toborzó és Érdekvédelmi Központ állománya.
Megemlékező beszédet tart Oláh Emil alezredes, protestáns tábori lelkész az elesett katonák lelki üdvéért, valamint Szécsi Ferenc kisegítő katolikus tábori lelkész imát tart.
