- Sok minden múlik a közelgő bemutatón. Eldöntheti, merre megy tovább a Petőfi Színház…bátrabb lesz, vagy népszínházi modellt választ a jövőben. Ez teher, vagy inkább kihívás?
- Nem hiszem, hogy ezzel kellene kalkulálnom. Persze a nézőnek játszunk, de amikor színházat csinálunk, akkor elsősorban arra koncentrálok, hogy megfelelő minőségű dolog kerüljön ki a kezem alól. Úgy gondolom ez most sem lesz másként. Ez egyébként az egész magyar színjátszás alapkérdéseinek egyike. Hogyan szólítjuk meg a nézőt… Az összes kollégámat bátorságra buzdítom, mert az elmúlt 10 év rombolása, pusztítása, ami a hazai színházaknál végbement, az nem tudom, hogy egyáltalán visszafordítható-e, de nem folytatható, ebben biztos vagyok. Bátran el kellene hinnünk azt, hogy a néző partner tud lenni, gondolkodni, érezni tudó lény, aki nem csak egy hamburgerzabáló fogyasztó. Nem mindenféle tized- huszadrangú dologgal kellene zabáltatni a közönséget. Én erőteljesen arra buzdítanám ezt a színházat, hogy vállalkozzanak. Nincs más út.
- Nem sokkal azután, hogy a Csokonai Színház művészeti vezetője lett, azt mondta, célja, hogy gondolkodó műhelyt teremtsen. Debrecenben akkor valami hasonló volt a helyzet, mint itt Veszprémben. Hol kell elkezdeni ezt a munkát?
- Egyszerre több helyen. Társulatot kell építeni. El kell kezdeni olyan embereket magunk mellé választani, akik képviselik az elképzeléseinket, és kommunikálni tudnak a közönséggel.
"Hol van a felelősségtudat?"
El kell dönteni, hogy az ember milyen színházat akar
csinálni. Milyen szellemiséget választ… és ezek mentén kell haladni. Azt
gondolom, és nem csak gondolom, hanem hirdetem is, hogy nagy a felelősségünk.
Amikor a Nemzeti Színház vezetését megpályáztuk 2002-ben, bár alul maradtunk és
Jordán lett a befutó, a társulat mellettünk állt. Erre büszke vagyok. Már akkor
megfogalmaztam azt a filozófiát, amit képviselnie kell a Nemzeti Színháznak.
Aztán Debrecenbe kerültem és rájöttem, hogy minden vidéki színház egy kicsit
Nemzeti Színház is. Azt az igényességet, a folyamatos keresgélést, az
átmentést, a továbbvitelt vállalni kell. Komoly filozófiai alapot kell
lefektetni, mert a nélkül nem megy. Meg kell határozni, akár egészen egyedi
módon, azt az esztétikai vonalat, amit követni akarunk. Mi Debrecenben például
egy költői színházat álmodtunk meg. Adyt citálva sárból. E mellé kell aztán
gyűjteni
az embereket. Az a jó, ha társaink vannak a történetben.
Majd a színészek számára világossá kell tenni, melyek a prioritások. A
Csokonaiban az operajátszás, a kortársdráma. Bonyolult feladat ez. Minden
színháznak kell, hogy egyéni arca is legyen, de választani kell. Az biztos, hogy
a színháznak, mint legkomplexebb művészetnek el kell hinnie, hogy valami nagyot
tud alkotni, hatni tud az emberekre. Nap mint nap szembesülünk a kultúra
ledegradálásával, fordítanunk kell a tendencián, még ha a televízióval, a
kereskedelmi csatornák által ontott iszonyattal nehéz is felvenni a versenyt.
Kisebb tömegre, de mélyebb benyomást tudunk gyakorolni. Ha ez egy
következetesen végigvitt kultúrpolitika, akkor nagyon komoly változásokat lehet
elérni.
- Sok színházvezető próbálja úgynevezett népszínház modellel visszahozni a nézőket. Az igényes, magasabb szellemi töltetre vágyó színház szerető közönségnek ezért most a Csokonain van a szeme. Ott valami elkezdődött, és sikerülhet is…
- Kicsit másabb a helyzetünk, mint Veszprémé. Jóval nagyobb
város Debrecen, azonkívül a színházon kívül van három olyan hely, ahol bérletes
rendszerben színház működik. Én, amikor eleget tettem a felkérésnek
leszögeztem, azt az utat nem kívánom folytatni. Viszont amit csinálok, az
három-négy év múlva talán modellértékű lehet. Én nem vagyok feladós típus,
tehát eldöntöttük, nem a könnyebb utat fogjuk járni. Hotel Menthollal és „nyald
meg a fülcimpám” típusú darabokkal nem nagy kunszt megtölteni a nézőteret, ezt
már nagyon sokszor elmondtam. Ha megfelelően alulmúljuk magunkat, akkor nagyon
könnyen tele lehet tódítani a színházat. Elragadtathatjuk ezzel azt a
nézőközönséget, akinek az igényszintjének egyébként a valóság showk tökéletesen
megfelelnek. Kapásból össze tudnék rakni három évadra való repertoárt. Nem
lenne nagy kunszt a teltház…de ez nem művészet…ezért nincs értelme… Hol van
akkor a felelősségtudat?
Bánk Bán, Vidnyánszky Attila rendezésében, a debreceni Csokonai Színházban
Mi minden szempontból mélyről indulunk. Nézőszám szempontjából is. De elmondhatom, hogy a Csokonaiban tavaly már nem csökkent a bérleteseink száma, az idén már 300-al több a bérlő, mint tavaly. Egyre többen vesznek szabad bérletet, vagy jegyet, ami nem feltétlenül jó a színháznak, de meg kell értenünk, ma ezt engedi meg az emberek anyagi helyzete. Nem rettentünk meg. Ezek apró lépések, de haladunk előre. Idén is kő kemény a repertoár. 13 prózai bemutatónk van ebben az évadban. Azt hiszem ez páratlan. A történethez hozzátartozik, hogy a közönségnek szinte a fele teljesen kicserélődött, megjelentek a fiatalok, az egyetemisták, akik minden előadást megnéznek és tapsolnak és imádják. Nem tudunk 600 főt beültetni, van hogy csak a felét. Ők viszont lelkesek, bennük bízom. Végig kell menni az úton következetesen, ha elkezdesz kompromisszumokat kötni, egyszer bánni fogod, hogy megtetted.
- Nem először kezdi
alulról az építkezést, hiszen Beregszászon a semmiből épített fel egy
színházat. A mostani munkájában erőt ad, ha visszagondol arra az időszakra?
- Beregszászon társulatok voltak, de színház valóban nem volt. Csináltunk egyet. Akkor leültem a társulat tagjaival, döntsétek el, mit akartok, ha rossz lesz a közönség, mi rontjuk el.
Az első évadunk első bemutatója a Godotra várva volt. És nem volt annyi pénz, mint most van a színházaknak. Ha a Csokonai Színház éves költségvetését megnézem, mindig megdöbbenek, hogy a tizede sem volt, amiből Beregszászon mi színházat csináltunk. Ebből a szempontból nehezen vagyok zavarba hozható. Nem a jelmezek minőségén, nem a díszlet árán múlik, hogy milyen lesz egy előadás. Azokon az embereken múlik, akik, ha kell, a semmiből is színházat tudnak csinálni. Persze engem is zavar, hogy milliárdokat vonnak el a színháztól. Itt a színháztörvény tervezet, ami messze nem az, aminek látszik, mintha többet adnának, közben elvesznek. Pénzre viszont nem szabad ráfogni semmit. Nem azt mondom, hogy nem kell költeni a színházra, én is szeretem a szép díszleteket, a gazdagságot is szeretem, és ha mód van rá, hajrá. Viszont a színház nem az anyagiakon fog megbukni.
- Talán ars poeticája is az a bartóki, kodályi művészeti szempontrendszer, mi szerint törekedjünk a legmodernebbre és a legmagyarabbra. Úgy hogy közben előszeretettel nyúl vissza a klasszikusokhoz. Hogy néz ki ez az igazán modern magyarság a klasszikusok művein át?
- Nehéz ezt megválaszolni. A szöveg, legyen klasszikus, vagy
kortárs csak egy hatáselem. Itt a Bulgakov esete. Nem azt nézem, hogy fog
működni. Persze értelmezem és befogadom a művet, de…alkalmazkodni kell közben
millió dologhoz. Adott eszközökkel kell dolgoznom. Ennek a színháznak van egy
társulata, van egy lámpaparkja, és e mellett van ott a történet, amihez
ragaszkodni kell. Mentalitásról beszélünk. Teljesen mindegy mi a szöveg,
kortárs, vagy klasszikus. Kodályt és Bartókot ma is a legnagyobb újítóknak
tartják. Gyökereink mélyéhez nyúltak vissza, mégis máig a legmodernebb
zeneszerzőknek tartjuk őket. Teljesen mindegy, hogy a Kékszakállú herceg
történetét dolgozzuk fel, vagy egy görög drámát, de mondhatnám napjaink
politikai csatározásának témáját is. Teljesen mindegy. Ennek az elvnek az
érvényesülését nem a téma határozza meg.
Idén a Csavargók tíz parancsolata, jövőre a Vadászat - Hobónak helye van a debreceni színpadon
- Van még egy fontos
misszió az életében, az pedig a kortárs drámáért való küzdelem…
- Annak ellenére, hogy az imént azt mondtam, a szöveg csak egy alkotóelem, nem lehet nem észrevenni azt az összefüggésrendszert, amely a jó drámairodalom és a jó színház között ott volt mindig is a színháztörténet során. Szükség van friss szövegekre, jó szövegekre. Ösztönözni kell az írni tudó embereket, hogy színházban gondolkodjanak, és ösztönözni kell a fiatalokat, hogy írjanak. Nekünk nem sikerült olyan drámairodalmat csinálnunk, mint mondjuk a lengyeleknek. Nem szabad megállni. Ennek érdekében, minden évben DESZKA Fesztivált szervezünk Debrecenben, az év kortársdráma terméséből válogatva és bizony szép számú közönség nézi végig ezeket az előadásokat. Új szövegeket olvasunk fel, beszélgetünk róla: ösztönzünk! Ami a legszebb, hogy egy-egy kortárs drámán ott ül a debreceni publikum. Persze e mellett nagyon sok ősbemutatót csinálunk. Most volt A talizmán bemutatója, egy perzsa darabból, megcsináljuk a Fodrásznőt, Hobótól a Vadászatot, és mint mondtam alapvetően a versre, a költészetre alapozunk. A választott darabok nagy része verses. A lényeg az, hogy ne zárkózzunk be, legyünk nyitottak az újra. Izgalmas szövegek kellene, új szövegek kellenek, de az igényesség alapvető elvárás.
Tömöry Márta: A talizmán (Csokonai Színház)
- Csak a keretesség kedvéért… A beszélgetésünk kezdetén azt mondta, egy új színház felépítését a társulatépítésnél kell kezdeni. Hónapok óta próbálja a Petőfi Színház társulatával a Moliére-t…Milyennek látja őket?
- Van hit az itteni társulatban. Tele vannak reményekkel, bizakodással
a jövőre nézve. Nyilván vannak erősebb és gyengébb láncszemek, de úgy gondolom,
hogy használható művészek. A társulatépítés egy hosszú, de gyönyörűséges, sőt a
legszebb folyamat a színházcsinálásban. Ez a társulat használható, tehetséges emberek
alkotják. Már a Bulgakov próbák alkalmával látok érdekes megnyilvánulásokat, látom
azt, hogy segítenek egymásnak, tanácsokat adnak egymásnak. Jó a kapcsolatuk és csapatban
dolgoznak. Azt mondom, majdnem mindent meg lehet csinálni velük, okos építkezéssel,
mert nyilván nem lehet rögtön Hamlettel kezdeni. Alulról kell építkezni, és akkor
harmadik évad után meg lehet próbálni, valami igazán nagyot alkotni.
Shakespeare: Téli rege
Rendezte: Vidnyánszky Attila, főszerepben: Csurka László és Kaszás Attila
