"Ezer alakban"
Az előadás mindvégig két síkon játszódik. Egyfelől bemutatja írásain, és a fennmaradt dokumentumokon keresztül Latinovits Zoltán életének legfontosabb állomásait, másfelől képet kapunk a 20. század közepének Magyarországáról, ami kétségkívül befolyásolta a színművész sorsát, sőt élete tragédiáját is. A rendező rendkívül érdekes megoldást választott a kettősségre: színpad a színpadon. Itt zajlanak a történelmi események, és vonulnak fel a kor meghatározó politikusai és művészei, Bibótól Kádáron át, Hamvas Béláig. Maga Latinovits is több alakban jelenik meg, gyermekként, serdülő kamaszként, aki még az ipari munka, majd az építészet után érdeklődött, majd meglett férfiként, aki már nem szabadulhatott a színháztól. A Játékszín parányi színpada is megosztott, minden zuga külön jelentőséggel bír. Az emelvény mellett magasodó lépcső, a színpad oldalán elhelyezett székek, vagy az emelvény alatt berendezett kicsiny szoba, ahol az utolsó jelenetek zajlanak, mikor már teljesen beszűkült a művész körüli tér.
A Röpülés boldogsága, ahogy arról címe is árulkodik az
Emlékszem a röpülés boldogságára című kötetre épül, melyet Szigethy Gábor
szerkesztett Latinovits írásaiból, leveleiből, napló feljegyzéseiből. A
hivatástudat mely a színészkirálynál már egész fiatal korában, Bajor Gizi
bíztatására megjelenik, két lehetőséget kínál. A repülés boldogságát, vagy a
mélyrepülést, a zuhanást. Elfogadni a környezet alkotta szabályokat, s ezzel
megtagadni önmagunkat, vagy lázadni, s ezzel felvállalni, hogy
kezelhetetlennek, problematikus bomlasztó elemnek titulálnak bennünket. Latinovits
Zoltán az utóbbi utat járta, sosem tudott megalkudni. Reménytelenül igyekezett
meghatározni önmagát és megérteni, miért képtelen a művészvilág elfogadni egyediségét,
és tolerálni zsenialitását. Képességeivel mindvégig tisztában volt, viszont az
őt érő támadások, a kirekesztés és a megbélyegzés egy idő után józan ésszel már elviselhetetlen volt
számára. De mi is a legnagyobb bűne a magyar színháztörténelem legnagyobb
magyar színművészének?
Latinovits már saját korában felismerte azt az igénytelenséget, mely az évek során maga alá gyűrte a magyar színházművészetet, és képtelen volt azt elfogadni. Ezért bárkivel, bármily hatalommal szembeszállt, mely nem ismerte fel saját felelősségét. Hogy megőrült-e? Nem hinném. Csak a társadalom sosem volt képes elfogadni azokat, akiket képtelen volt megérteni.
Huszár Zsolt gyönyörűen ábrázolja a belső vívódásokat, a téboly egyre és egyre mélyebb szintjeit, s ezzel a nézőt is magával viszi. Eleinte légies könnyedséggel, a madarak szárnyán, hogy érezzük a repülés boldogságát, majd a szárnya vesztett zuhanásba is. Végül behúzódik a kisszínpad alá, kicsiny zárt szobájába, elzárkózva a világ elől és teljesen vétlen, magzatpózba húzódik össze.
A komoly sőt, inkább komor téma időről időre, szarkasztikus és fekete humorral átitatott közegben jelenik meg. Nem maradnak el a beszúrt poénok, ami egy-egy mosoly erejéig visszahozza a nézőt a lassan épülő katarzisból. De tudjuk, Latinovitsra is jellemző volt ez a fajta csapongás, kicsattanó jókedv, életigenlés, és letargikus lemondás között.
A felejthetetlen páros: Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva (Rómeó és Júlia)
Mindazok a szereplők, akik Latinovits életében is fontos szerepet játszottak – az édesanya, az egyetlen szerelem Ruttkai Éva személyében, vagy Szendrő József, első igazgatója, aki azt mondta neki: „Embernek a legkönnyebb meggyógyulni úgy, ha művész-ember lesz belőle” – mind megjelennek a színpadon. Parti Nóra finom visszafogott játéka, mind anyaként, mind pedig Ruttkaiként hiteles, életízű. Többeknél zavar a túlzott statikusság és a beszédhiba, de a Huszár-Parti páros elviszi vállán az egész produkciót. Bár az előadás kerek egész, a végét mégis összecsapottnak érzem. Talán túl gyors a váltás, bizonyos, szerintem fontos epizódok Latinovits életéből kimaradtak a darabból. Ugyanakkor szépen színesítik a kurta egy órás előadást az eredeti hangfelvételről bejátszott betétek, és hangeffektek. Vonatfütty. Az állomásfőnök jelentése közli az elkerülhetetlen véget. Latinovits Zoltán 1976. június 4.-én Balatonszemesen a vonat kerekei alá vetette magát. Úgy hiszem, talán az RS9 Színház előadásának üzenete is az, ami oly sokszor megfordulhatott már bennünk: hullócsillag, egy ezer évben egyszer születő zseni járt közöttünk, és mi nem tudtuk Őt megtartani.
"Íme hát megleltem hazámat"
Végezetül még egy apró gondolat: ma este teltházas volt ismét, a már talán feledett Játékszín épülete, sőt mi több, olyan is akadt, akinek üres szék már nem jutott a nézőtéren. Igény tehát talán volna, valami effélére is...
