A búcsú és az elválás fájdalma mindig mély nyomokat hagy lelkünkben. Amikor valakit hosszabb-rövidebb időre, vagy esetleg véglegesen elveszítünk, mélyen belénk ivódnak az utolsó találkozás körülményei, eseményei. S ha valaki távozik az élők sorából, élete utolsó napja, élete befejezése mindig kitüntetett idő. Olyan idő, amire emlékezünk, amit magunkkal viszünk, mert tudatlanul is biztosak vagyunk abban, hogy az utolsó nap, az utolsó óra az élet beteljesedésének ideje. A betejesedésé, nem csupán befejezésé, esetleg az abbahagyásé. S ezért válik fontossá minden körülmény, minden apró részlet, s teszi e fontos pillanatokat oly felejthetetlenné.
Talán pont ezért tudunk olyan sokat Jézus utolsó napjáról. A róla szóló bibliai életrajzok óráról órára mutatják be az eseményeket. A szerzők, akiknek Jézus több éves működéséről szóló tudósítása néhány hét leforgásába belefér, most hirtelen pontosabban, összeszedettebben írnak. Ahogyan a Bibliával való ismerkedésünk során megszokhattuk, nem csupán eseményeket jegyeznek fel, hanem értelmezik is azokat. Megpróbálják megtalálni az események lényegét, üzenetét is.
Jézus életének utolsó estéjén egy vacsora keretében búcsúzott el tanítványairól. E vacsorán ő maga értelmezte a rá váró eseményeket, amiket tanítványai akkor még nem igazán értettek meg. Ez után a bizonyos utolsó vacsora után Jézus kimegy egy Jeruzsálemtől keletre lévő parkba, az Olajfák hegyére. Nem először járt arra, szerette ezt a parkot, talán ezért szándékozott itt tölteni egy kis időt közelgő halála előtt. Jézus nem kereste kimondottan a halált. Jeruzsálemi tartózkodása idején azonban szembesült azzal, hogy ha nem vonja vissza életfelfogását és tanítását, akkor az az életébe fog kerülni. Jézustól pedig semmi sem állt távolabb, mint hogy a jobb megélhetés érdekében módosítsa tanítását, ezért nehezen bár, de elfogadta közelgő halálát, földi pályafutásának végét. Ez az elfogadás persze nem csökkentette a rá váró szenvedést, de lehetőséget adott arra, hogy kivégzésének értelmet adjon. Az említett parkban Jézus egyik tanítványa, Júdás segítségével találta meg Jézust a jeruzsálemi templomi rendőrség egy csapata. Mindenképpen feltűnés nélkül akarták letartóztatni őt, hiszen a városban lévő több ezer zarándok felnézett rá és tőle várta az ország sorsának jobbra fordulását. Most azonban csupán néhány tanítvány volt jelen, akik meglátva a közelgő veszélyt és Jézus letartóztatását, még az éj leple alatt elmenekültek a városból. Csupán Péter követte még egy darabig az eseményeket.
Jézust elvitték a főpap házába, ahol rövid kihallgatást tartottak. A Jézus ellen szóló legfőbb vád a templom ellen elkövetett „merénylete”, ill. annak indoklása volt: szerintük Jézus túl sokat gondolt magáról, káromolta Istent, ezért méltónak találtatott a kivégzésre. Eközben Péter apostol az udvarról figyelte az eseményeket, ahol azonban abba a gyanúba keveredett, hogy ő is Jézus tanítványa. Mivel ebben a helyzetben ez a gyanúsítás akár Péter életébe is kerülhetett, letagadta, hogy ismeri Jézust, majd ő is elmenekült. Jeruzsálem vallási vezetői pedig úgy döntöttek, hogy kiszolgáltatják Jézust a római hatóságoknak. A reggeli órákban vitték el Pilátus római helytartó elé, ahol lázítással és felségsértéssel vádolták meg: Jézus önmagát királynak mondta, így a császár ill. a császárság ellen lépett fel, amiért akkoriban halálbüntetés járt. Pilátus a vádak alapján meghozta a halálos ítéletet. Rutin ügy volt ez: valaki zavargásokat keltett – vagy legalábbis ezzel vádolták, az illető nem tudta megcáfolni a vádakat, s következett a kivégzés, amelynek ilyen esetben szokásos módja a keresztrefeszítés volt. S a tény, hogy néhány órával később Jézus keresztjét hordozva ment végig Jeruzsálem utcáin, aligha keltett feltűnést. Akkoriban egy-egy keresztet cipelő ember majdnem olyan hétköznapi látvány volt, mint manapság egy szirénázó rendőrautó. Alig figyelt rá valaki: A tanítványok már messze jártak, a Jézust ünneplő tömegek kiábrándultak, s új felszabadító-jelölt keresésére indultak. Jézust pedig keresztre feszítették, s hamarosan meghalt.
E tömör tények után érdemes egy pillantást vetni arra, hogyan változott a különféle személyek megítélése az idők folyamán. A legkorábbi leírásokban Pilátus súlyos felelősséget hordoz Jézus elítéléséért. A későbbi elbeszélések egyre inkább ügyelnek arra, hogy a felelősséget levegyék Pilátus válláról, hiszen a keresztények egyre ismertebbé váltak a Római birodalomban, s amennyiben ők egy olyan személy zászlaja alatt gyűltek össze, akit egy római helytartó elítélt, akkor ezzel magukra vonták a birodalom haragját. Máté evangéliumában Pilátus már semmilyen felelősséget nem vállal Jézus keresztrefeszítésében, megmossa kezeit, s kijelenti: Én ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a halálában. Ezzel szemben az áruló, Júdás személye folyamatosan egyre sötétebbé vált. Az első források még csak azt a tényt közlik, hogy elárulta Jézust. Későbbi források beszámolnak Júdás öngyilkosságáról, ill. szerencsétlen haláláról, amivel megpróbálják méltatni Jézus halálát okozó tettét. Végül olyan leírásokkal is találkozunk, amelyben Júdás már mint Jézus tanítványainak sikkasztó pénztárosa szerepel. Júdás árulása az idők folyamán befeketítette egész életét, annak minden részletét. Nem így a mostanában még divatos Júdás-evangélium. Itt Júdás Jézus egyetlen igazi tanítványa, aki segít Jézusnak abban, hogy megszabaduljon e földi testtől, s visszatérhessen a boldog, szellemi világba.
Mindezeknél érdekesebb azonban, hogy hogyan értelmezi maga Jézus közelgő halálát. Hiszen egy-egy ember halála egész életét is új megvilágításba helyezheti. A rendelkezésre álló források fényében azt mondhatjuk, hogy Jézus az övéiért vállalta a halált. Nem egy szerencsétlen fordulatnak élte meg halálát, hanem önmaga, saját élete odaajándékozásaként. Ezt fejezik ki azok a szavak, amelyekről Jézus bibliai életrajzírói tudósítanak írásaikban. A kereszten haldokló Jézus többek között a következőket mondja:
Mt 27 46 Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
Lk 23 34 Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!
Jn 19 30 Beteljesedett!
Talán furcsának tűnik, hogy Jézus arról beszél, hogy Isten elhagyta őt. Az első idézett mondat azonban egy bibliai imádság, egy zsoltár (Zsolt 23) első sora, ami nem csupán a mély fájdalmat, szenvedést mutatja be, hanem kifejezi az Istenbe vetett bizalmat is. Sőt, ez a zsoltár azzal a bizonyossággal fejeződik be, hogy Isten megmenti a hozzá kiáltó szenvedő embert. Lukács szerint Jézus utolsó pillanataiban is képes a körülötte lévőkre figyelni, őértük imádkozni, ahogyan mindenkiért odaadta életét. Utolsó szava pedig, amivel kileheli lelkét, János elbeszélésében nem valami tragikus vég, hanem beteljesedés: Jézus életének nem csődje, hanem megkoronázása a kereszten elszenvedett halál: Mert Jézus egész életében Isten országáról beszélt, ahol az emberi kapcsolatokban találkozhatunk Istennel. S ez csak úgy történhet meg, ha az ember meri odaadni az életét másokért. Jézus ezt tette nemcsak gyógyításaiban, beszédeiben, hanem halálában is: Jézusban Isten egészen nekünk adta magát. És mi…
