– Mi az oka az elhatározásának?
– Mint minden nehéz, és jelen
esetben talán meglepő döntés, ez is nagyon sok tényezőből tevődik össze –
mondta Fehér Tibor. – Beszélhetnék a munka mellett edzősködő kollégák sorsáról,
a család háttérbe szorulásáról, az amatőrcsapatokra kényszerített profi
lebonyolítási rend embert próbáló terheléséről, a csapat szakmai irányításának
rendszeres időközönként szükségszerű frissítési, frissülési igényéről, és
viccesen az egyre ritkábban töltött akkumulátor kimerülésének esetéről is. De
azt hiszem, túl sokáig tartana. Egész egyszerűen, miután katasztrófavédelmi
őrnagyként keresem a kenyeremet, a megnövekedett feladatok mellett egyre
kevesebb idő jutott a röplabdára. Azt is látni kell, hogy Magyarországon az
edzők többsége tárgyal a szövetséggel, megszervezi a bajnokság indításához
szükséges körülményeket, tárgyal játékosokkal, beszerzi a felszereléseket,
raktáros, próbál támogatókat szerezni, a játékosok életkörülményein javítani, satöbbi.
És végül edzést tartani. Mindez még több idő! A hiányzó időt a családtól próbáltam
elvonni, a pihenésből próbáltam fedezni. Ez sajnos egy olyan spirált indított
el, aminek ez volt a törvényszerű vége. Az új beosztásom ellátásba pedig már
nem fért bele a gyakori távollét szolgálati helyemről, a pénteki hiányzások
(dupla forduló esetén). Így döntenem kellett! Miután nem főállású edzőként
dolgozom, így nem a röplabdából élek. Jelen gazdasági helyzetben a biztos
munkahely mindennél többet ér!
– Milyen volt a VESC edzőjének lenni?
– Csodálatos! Komolyan mondom,
sokan féltettek, azt mondták, hogy nem vagyok normális, amiért női csapat
edzője leszek, és nem tudom, mit vállalok, gyakran azt is megkérdezték, hogy meg
akarok-e őrülni. Akkor még nem értettem igazán, hogy miért, mégis belevágtam az
ismeretlenbe. Úgy éreztem, hogy az akkor tizenhét éves fiú utánpótlásedzői
tapasztalatom majd segít. A csapat 2005-ben romokban volt. Sok játékos elment
külföldre, abbahagyta a játékot, alig maradtunk néhányan. Nem volt mese, a megmaradt
két rutinos játékos mellé a juniorokat kellett beemelni, és csapatot kellett
csinálni. Az első év nagyon nehéz volt, de nem estünk ki! Pedig akkor nagyon
úgy nézett ki, hogy két év NB I-es tagság után az NB II-ben folytatjuk. Ebben az
évben sikerült egy nagyon jó közösséget formálni, egy összetartó, egymást segítő,
a másikért küzdeni tudó és akaró közösséget! Hiszem, hogy ez mentett meg
minket! A következő évben már – amellett, hogy a biztos bennmaradás volt a cél
– sikerült előrébb lépnünk, és a tizenegyedik helyen végeztünk. A rákövetkező,
harmadik évben pedig tízedikek lettünk. Végig meghatározó volt az
eredményességünkben a jó közösség léte. Tudom, ezek az eredmények eltörpülnek a
sokszoros kupagyőztes és bajnokcsapatok eredményei mellett, mégis úgy érzem, hogy
ezek a helyezések egy egyetemi, vagy bármely magyarországi kiscsapat életében
mérföldkövek lehetnek, amit a játékosok talán még az unokáiknak is büszkén
emlegetnek. Én nagyon büszke vagyok ezekre a helyezésekre, de leginkább arra a
közösségre, aminek a részese lehettem. Hozzá kell tegyem, amiatt is nagyon
boldog voltam, hogy nálunk a három bajnoki év alatt soha nem voltak jellemzőek
az oly sok csapatot tönkretevő belső feszültségek, amelyek az irigységből, a
butaságból, az egoizmusból és a megosztottságból fakadtak. Ez amatőr
csapatsport! Nincs helye ezeknek a betegségeknek, mert a csapat megy a
süllyesztőbe. Idén látszott, hogy nagyon jó anyag jött össze az egyetemi csapat
égisze alatt. Amíg tudtam, csináltam, de éreztem, hogy a csapatnak egy friss
erő, egy új edző nagyobb lökést adhat. Így szépen minden rendbe raktam, amit
tudtam, vezetjük az NB I Liga Liga-csoportját, és bejelentettem, hogy felállok
a kispadról! Hát ez az én históriám.
– Hogyan tovább?
– Pihenek egy nagyot! Sok volt ez a húsz év! Az elmúlt években napi száz kilométert tettem meg a lakhelyem, a munkahelyem és az edzés helyszínének erőt elnyelő Bermuda-háromszögében, ami nagyon kimerített. Első a közeli és távoli család, akik sokat nélkülöztek engem. Aztán megkeresem a barátaimat. Megnézem, hogyan ügyködnek kis röplabdás műhelyeikben, Veszprémben, Sümegen, Ajkán és más Veszprém megyei, még élő röplabdás bázsokon. No és persze szurkolok a szépen felfelé ívelő Veszprém megyei röplabdázásnak és a volt csapataimnak, hiszen a fiúknál is szép számmal vannak volt tanítványaim. Aztán majd meglátjuk. Biztosan fogok még utánpótlással foglalkozni.
– És felnőtt csapattal?
– Nem tudom! Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a VESC elnökségétől megkaptam ezt a lehetőséget, és több mint három évig irányíthattam egy kicsi, de annál lelkesebb közösséget. Hála azért is ennek a lehetőségnek, hogy csodálatos embereket ismerhettem meg – edzőket, játékvezetőket, szakembereket, újságírókat – akik életben tartják azt a halványan pislákoló lángot, amit röplabdasportnak neveznek hazánkban. Sok sikert kívánok Oláh Jánosnak, sok sikert kívánok a csapatnak! Ez életem eddigi legnehezebb, de legszebb korszaka volt!
