Mi is voltaképp a graffiti? Művészet vagy deviancia? Hogy erre válaszolhassunk, először is meg kell határoznunk, mit jelentenek ezek a fogalmak. A műalkotás olyan termék, ami gyönyörködtet vagy épp elborzaszt, gondolkodásra késztet vagy az érzelmekre hat. A deviancia olyan viselkedésforma, ami a társadalmi normáktól eltér.
A kettő nem ellentétes egymással. Sőt. A művészettörténet tele van deviánsokkal. A nőfaló Ady Endre, az abszintfüggő Voltaire, az önmagát megcsonkító Van Gogh helye megkérdőjelezhetetlen a kulturális pantheonban, és azt se felejtsük el, hogy a sokunk által minden idők legzseniálisabb képzőművészének tartott Leonardo da Vinci hullákat rabolt, hogy megértse és minél hűbben ábrázolhassa az emberi testet. Művészet és deviancia. Hol a határ a kettő között?
A graffiti, a falfirka bátran nevezhető deviáns megnyilvánulásnak, ahogy azt Fenyvesi Ottó is mondta, az illegalitás a lényege. (Ezzel nem teljesen értek egyet, de erre még visszatérünk.) Azt is el kell ismernünk azonban, hogy az egészen primitív tagek mellett azért időnként találunk megdöbbentően kidolgozott, olykor komoly társadalmi problémákra kegyetlen iróniával rámutató freskókat is. Ha viszont ezt a mondatot leírtam, ismét fel kell tennem a kérdést: hol a határ? Ki dönti el, hogy a lenyűgöző részletességű festmények és a tagek között hol ér véget a művészet, és hol kezdődik valami más?
Egy személyes példát szeretnék az olvasók elé tárni. Minden évben ellátogatok pár napra Egerbe – egy Veszprémhez építészetében, történelmében, adottságaiban nagyon hasonlító városról van szó. A Bástya utcáról, az egervári vasúti megálló felől egy gyalogos aluljárón át lehet átjutni a várkapuhoz. Ennek az aluljárónak a fala szabadon festhető. Bárki azt mázol rá, amit csak akar, teljesen legálisan. A poszt-posztmodern graffiti ugyanúgy megjelenhet rajta, mint az Utolsó vacsora. Bárki létrehozhat egy új alkotást, újraértelmezheti mások munkáját, vagy ha épp úgy tartja kedve, fehérre meszelheti az egész objektumot – mint mondtam szabadon festhető. Mindez a történelmi belvárostól, a várkaputól alig száz méterre.
A lehetőség szüli a káoszt – gondolná az ember, a tapasztalat azonban mást mutat: a Bástya utcai aluljáróban valahányszor arra járok, mindig gondosan kidolgozott festményekkel találkozom. A stílus talán sokak számára idegen, de legalább ilyen idegen a kubizmus vagy a dadaizmus is.
A graffiti tehát művészet és deviancia, ami lehet igényes és legális is. És talán jót tenne egy-két veszprémi betonfelületnek is, ha szabadon festhető lenne.
A képeket az Egri Napok blogról kölcsönöztük.
