"se időnk, se életünk nincs száz évet várni"

Mondjuk a 2010-es választásokat Orbán Viktor és a FIDESZ nyeri.
Orbán külügyminiszternek nagy riválisát, Gyurcsány Ferenc-et kéri fel. El tudják ezt képzelni?
Bizonyára nem.
A hírek szerint Barack Obama külügyminiszternek Hillary Clintont kéri fel.
Obama megválasztásának éjszakáján, első beszédében méltatta John McCain-t, „egy igazi hazafit”, és kinyilvánította hogy számít McCain-re; mert „Amerikának mindenkire szüksége van, de leginkább az egységre”.
McCain vereségének első órájában felajánlja segítségét az elnöknek, aki az „Ő elnöke is”, és kéri a híveit Obama támogatására, mert Amerikának e nehéz időkben talán minden eddiginél nagyobb szüksége van az egységre.
Amerika fájdalmasan messze van.
Obama történelmi győzelmével bizonyos értelemben talán minden eddiginél messzebbre került Magyarországtól. Attól az országtól, ahol elképzelhetetlen mindez.
Magyarország ma a provincializmus, a (siralmas) politikai elitek szinte teljes kooperációs képtelenségének mintaállama. Ahol együttműködésről, nemzeti összefogásról a magát jobboldalinak és nemzetinek valló oldal is csak úgy tud gondolkodni, már ha gondolkodik, hogy abba a fél ország nem tartozik bele. Ahol a miniszterelnök a fél országnak nem miniszterelnöke. A „nemzetnek” meg aztán pláne nem.
Történik mindez 18 évvel a rendszerváltás után, az új demokrácia első szülöttei ma érettségiznek, hazánk négy éve tagja a világ legfejlettebb közösségének, az Európai Uniónak. Annak az Uniónak, aminek a világra jöttét is leginkább a nemzetek közötti és feletti együttműködés, a kooperativitás globális kényszere ihlette. Hogy Európa, a globális erőtérben ne nézze tétlenül tovább Amerika évszázados, vagy Kína és Ázsia frissen megjelenő kihívását.
Amerika elsöprő gazdasági, technológiai, tudományos és kutatási fölénye megértette Európa élenjáró államaival, hogy így nem mehet tovább.
Európa a nemzetállami tagoltságából fakadó korlátok szorítása közepette végleg lemarad Amerikával, és az újonnan ébredő globális hatalmakkal szemben. Felvenni a versenyt a globális erőcentrumokkal csak úgy lehet, ha az Európai nemzetállamok a kulturális identitásból fakadóakat leszámítva, az összes határt és korlátot lebontják melyek megosztanak és elválasztanak és kontinensnyi szinten tanulnak meg kooperálni.
Ebben az európai, nemzetek közötti kooperációra épülő erőtérben egy parányi, perifériális tízmilliós állam vagyunk, együttműködésre azonban még önmagunkban is képtelenek. A magyar politika egyre unalmasabb, szánalmasabb, az új generációkat gyökeresen hidegen hagyó, a régebbieket egyre inkább kiábrándító, a leszakadó, sajnálatos módon egyre szélesebb  rétegeket pedig a radikalizmus és a kétségbeesésbe taszító napi perpatvara, mely mintha a hatalom puszta megtartása, megragadása és gyakorlásának primátusán kívül semmiről sem szólna, Európából, és a nagyvilágból nézve egyszerűen nevetséges, és vicces, máshogyan fogalmazva kiábrándítóan szánalmas és szomorú.
Barack Obama egy olyan országnak lett az első afro-amerikai elnöke, ahol nincs harminc éve, hogy több mint egy esztendőn át a Nemzeti Gárda kísérte iskolába valamelyik államában azt a fekete kisfiút, akit az iskolába járó fehér szülők nem akartak a gyerekükkel egy iskolába járva tudni. Egy olyan országban, ahol Ku-Klux-Klan bejelentett és engedélyezett tüntetését az ellene tüntetőktől szintén a Nemzeti Gárda védi az ottani Parlament épülete előtt. Egy olyan országban, ahol értelmezhetetlen a nemzet fogalma a hatalmas számú, és mindenféle színezetű és kultúrájú kisebbségek, a melegek, a zsidók, a katolikusok, a mohamedánok, a feketék és a fehérek együttélése, és együttműködése nélkül.
Meglehet, több mint száz év demokratikus hagyománnyal a hátuk mögött lett természetes mindaz, ami nekünk itt ma még hihetetlen. Hogy McCain-nek Obama az elnöke, már veresége első perceiben is. Hogy a politikai ellenfelünk győzelmünk másnapján már együttműködő partnerünk.
Nekünk azonban se kedvünk, se időnk, se életünk nincs száz évet várni.