Irány az ügyelet! – adtam ki a jelszót. S minő érdekesség: a ház elé érve éppen az ügyeleti autót pillantottuk meg. Rá is mutattam családomnak: mindjárt mi is megyünk…
Éppen beszállni készültünk az autóba, amikor mellénk gördült az övék. A doktor úr és a sofőr szinte egyszerre kérdezték, segíthetnek-e. Mondtuk, éppen hozzájuk igyekszünk.
Ugye, amikor az egészségügyet csepüljük, nem ezekre a kedves, figyelmes emberekre gondolunk? És hogy miért is csoda? Magam is ezen gondolkodom…
Lucidus
