Legutóbb akkor írtunk Ménesről, a magyar gólyáról, amikor Egyiptomban rács mögé vágták, mert kémnek nézték. Azóta tisztázódott az ügy, kiderült, hogy csak madárfigyelő GPS volt a hátára szerelve. Szabadon engedték, mi pedig azt hittük, legközelebb tavasszal, Ménes hazatérésekor írhatunk a gólyáról.
Most azonban az Index megírta: arról tájékoztatták a gólya jelölését végző Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet (MME), hogy Ménest az egyik helyi család levadászta és megette.
A helyszínen Ménes jelölőgyűrűjét és a még mindig aktív, tehát újra felhasználható jeladóját sikerült a családtól megszerezni. Az egyesület most azon dolgozik, hogy az eszköz mielőbb visszakerüljön Magyarországra.
A Ménest elfogyasztó núbiai népcsoport egyike a madarakra is vadászó, napi táplálékukat kényszerűségből vadászattal is kiegészítő közösségeknek. Ez a Földközi-tenger térségében jelentős természetvédelmi problémát okoz olyan európai uniós tagállamok esetében is, mint amilyen Olaszország és Málta. A Szahara térségében a madárpusztítás hátterében jelentős részben a szegény lakosság húshoz jutásának igénye áll, melynek kapcsán még nagyobb nehézségekbe ütközik a vonuló madarak védelme.
A fehér gólyák esetében az ilyen veszélyforráshoz az is hozzájárul, hogy a hazai állomány szinte száz százaléka lakott területeken, az ember közvetlen közelében költ, ahol madaraink a hazai védettségnek köszönhetően biztonságban és táplálékbőségben élnek. Különösen a Méneshez hasonlóan rutintalan (idei fiókaként az első vonulását végző) gólyák esetében jellemző, hogy a hazai jó tapasztalataik alapján a vándorlási útvonalon sem kerülik, sőt, keresik az ember közelségét, ahol az évezredes madárvadászati gyakorlattal rendelkező törzsek könnyű prédájává válnak.
Ménes két, szintén jeladóval felszelt testvére Európát sem tudta elhagyni, mindkét madár halálos áramütésben pusztult el.
