Ha Mihály napján eső hull, szabadtéren tűz nem gyúl – szól az ősi népi megfigyelés, amit az elmaradt tűzgyújtásról hazafelé ballagva találtam ki. Pedig milyen szép is lett volna, ha megtartják! A lángok fel-felcsaptak volna a magasba, bevilágították volna a Szentháromság teret. A máglyát áhítattal bámulták volna kicsik és nagyok, apukák, anyukák, gyerekek. Még a család vén Bodri kutyája is fakrát csóválva elégedetten fel-felvakkantott volna az elragadó látványtól.
Hangulatkép a várból. Szép, de sok ember nincs.
De az eső esett, a tűzgyújtás pedig elmaradt. A Szentháromság-téren egy biztonsági őrön, és a néhány kollégiumba siető, hatalmas táskákat cipelő egyetemistán kívül szinte senki sem járt. Az érseki palota előtt egy halom átázott tűzifa árválkodott, amit az ünnepség csúcspontjaként lángra lobbantottak volna.
Pedig nap közben még harciasan tartotta magát a nép. A Szaléziánumban a gyermekek kézműves programokon vettek részt, libát terelhettek, vagy kipróbálhatták az íjászatot. A Dubniczay-palotában a LOBO kutyaiskola szervezett programokat, a kicsik pedig vásárfiát készíthettek.
Nappal még a népi mintás ruhák is kimerészkedtek.
Este azonban az eső még jobban eleredt, és a levegő is lehűlt. A Szentháromság-tér üres volt, a fát pedig, ha meg is lehetett volna gyújtani, legfeljebb Szent Mihály láthatta volna.
