Az 1956-os forradalom és szabadságharc előestéjén a Lovassy Gimnáziumnál emlékeztett a Demokratikus Koalíció és a Magyar Szocialista Párt szimpatizánsai, aktivistái. Veszprém '56-os mártírjának, Brusznyai Árpádnak a mellszobránál csendes főhajtás mellett helyezték el az emlékezők fehér rózsáikat.
A családias hangulatú ünnepségen elhangzott Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz verse.
Ünnepi mese – népbeszéd
Korbel Péter
„Legtöbb cselekedetünket a példa vezérli,
nem saját választásunk.”
(Montaigne)
A legtöbb – úgynevezett normális – kultúrában az ünnepek a következőképpen zajlanak: Az elöljáróság embere fellép egy apró emelvényre (melyet aztán rögvest el is távolítanak onnan), szóval fellép egy piciny pódiumra, és annyit mond: „Kedves egybegyűltek! Az ünnepség ezennel kezdetét veszi!” Mikor lelép, és a zsámoly eltűnik, már fel is harsan a fanfár; látjuk, ahogy a tamburmajor jelet ad zenekarának, elindul a parádé.
Mazsorettek, zászlót hajigáló fiatalok, gólyalábon zsonglőrködő srácok és más színes csoportok mulattatják az utcán álló, vagy éppen kávéházi teraszokról, erkélyekről és ablakokból integető nézősereget. Mindenki lelkes és vidám. Mindenki tudja, hogy mit ünnepelnek. Otthon, az iskolában már elmesélték nekik; múltjuk dicső pillanatainak eseményei szervesen beépültek abba a nagy narratívába, mely keretet ad saját nemzeti és/vagy ideológiai identitásuknak. Nincs tehát szükség arra, hogy újra és újra a szájukba rágják, mi, hogyan és milyen sorrendben történt akkor és ott. Hogy mikor és hányat lőtt az Auróra a Néváról. Hogy mikor van a vezér születésnapja (az amúgy is magánügy). Hogy pontosan merre ment a tömeg, hogy kiszabadítsa Táncsicsot a börtönből. Hogy pontosan ki mit mondott és tett 1956 októberében. Ezekről az eseményekről „beszédeket” tartani nem egyéb, mint a hallgatóság önző és felesleges untatása.
Ha valamire büszkén emlékezünk, akkor ünnepeljünk önfeledt örömmel! Ha nemzetünk tragikus pillanatáról van szó, akkor gyászoljunk! Régen rossz, ha egy ünnep azért ünnep, mert egy szónok azt állítja, hogy az. Ha az ünnepi esemény minőségét a szónokok, a megjelentek, a zászlók és a kokárdák számával mérjük. Ha még az óvodai gyereknapot is három, egyenként majd’ tíz percig beszélő önkormányzati korifeus nyitja meg. Nem: az ünnep akkor ünnep, ha az egyén pár pillanatra eggyé válik saját kultúrájának eszméjével; ha pár pillanatra úgy érzi: „Én is meg tudnám tenni, amit ők tettek!”
Jogos tehát a kérdés: Mit keresek én itt? Miért feleltem habozás nélkül igennel, amikor megkértek, hogy tartsak itt beszédet? Nos, a választ magam sem igazán tudom. Rengeteg vitám volt magammal azóta az „igen” óta. Nem egyszer már-már azon voltam, hogy visszakozzam. Egyik énem azt súgta: „Mit akarsz mondani? Mínusz tíz év öt napos voltál 1956. október 23-án.
Ahhoz a nemzedékhez tartozol, mely az iskolában nem tanult róla semmit, maximum annyit, hogy ellenforradalom volt. Amit tudsz, annak nagy részét a szüleidtől hallottad, a többit a médiából.” Erre másik énem így felelt: „Így van. Ám – egyrészt – a hőzöngve emlékezők többsége szintén a te nemzedékedhez tartozik, sőt náladnál még fiatalabb is. Másrészt muszáj neked „beszédet” tartanod? Ne szónokolj, inkább mesélj!”
Végül a második énemnek fogadtam szót. Mesélni úgyis szeretek, és – hogy ellopjam Ralph Waldo Emerson „Az emberiség képviselői” című, 1845-46-ban írt esszésorozatában megjelent gondolatait – „Én [is] csodálója vagyok mindenfajta nagy embernek: a Tett képviselőinek éppúgy, mint a gondolaténak: szeretem az érdeset és a simát, az Isten ostorait éppúgy, mint az emberiség kedvenceit.” Mielőtt azonban félreértés kerekednék az emersoni „nagy ember” mibenlétét illetően, és esetleg más, arra érdemtelen, ám sokak által mégis „nagy emberként”, már-már istenségként imádott személyt, személyeket titulálnánk ekként, hadd adjam még hozzá az amerikai gondolkodó két nagyon fontos finomítását: „Azt sorolom a nagy emberek közé, aki a gondolat magasabb körében él, ahová más ember csak nagy üggyel-bajjal bír felküszködni. Őneki csak a szemét kell kinyitnia, hogy a dolgokat igazi világításukban, s széles körű viszonylataikban lássa …”, továbbá: „A hatalom […], amelyet velünk közölnek, nem az övék.”
A „nagy ember” – lényegéből fakadóan – soha sem politikai pártérdekek mentén cselekszik. Tettei és gondolatai mögött mindig megtalálható az alázatos humanizmus, az alkut nem ismerő liberalizmus, valamint a végtelenül pártsemleges demokratizmus. Olyan, mint a tragikus hős. Mint Antigoné, aki az erkölcsöt a politika fölé helyezi. Mint Hamlet, aki az igazságot teszi minden más fölé. Vagy mint az egyszerű, vidéki klasszika-filológus, aki az eszme által megérintve egy percre sem veszti el humanizmusát és realitásérzékét. Forradalmárként tanár, tanárként forradalmár. Megóvja diákjait a fegyveres konfliktusba keveredéstől ugyanúgy, ahogy a vele szemben állókat a lincseléstől. Jutalma: halál.
Brusznyai Árpádot is a tragikus hősök közé sorolhatjuk tehát, hiszen tetteivel mindenki egyetért, ám azokat senki nem merné újra megtenni helyette. Sorsa azért is sokszorosan tragikus, mert története még ma sem ért véget. Olyan mese hőse lett, melyet magyar viszonylatban először Bessenyei György körvonalazott Tariménes utazása című művében, 1804-ben. Hadd mondjam el azt a mesét, persze teljesen átalakítva:
Élt valaha két népcsoport. Évszázadok óta egy nagy hegy választotta el őket egymástól. Soha nem találkoztak, nem is tudtak egymásról. Ám – valamiféle, többezer éves okból kifolyólag – ugyanabban az Istenben hittek. Egyik azonban rőt kecskét, míg a másik fehér kakast áldozott neki.
Egy szép napon így szólt egy ifjú: „Megnézem, mi van a hegy túloldalán!” „Ó, ne menj, még bajod esik!”, hallotta egyesektől; „Ó, hadd menjek én is veled!”, hallotta másoktól. Ő azonban nem engedte, hogy más is csatlakozzon hozzá, mert nem akarta, hogy esetleg bajuk essen, viszont az útról sem engedte magát lebeszélni. Ahogy átért a hegy túloldalára, az ott lakók rögtön meglátták, és gyanakodni kezdtek: „Ki lehet ez?”, „Milyen peckesen jár!”, „Nézd, fekete a haja, nem olyan szép szőke, mint a miénk!”, suttogták mindenfelé.
Amikor leért hozzájuk, körbefogták, és a legnagyobb rangúnak látszó férfi rendre kikérdezte, kiféle, miféle. A tömeg egyre barátságosabbá vált, ahogy a jövevény beszélt, az meg kimondottan tetszett mindenkinek, hogy ő és népe is ugyanabban az Istenben hisz, mint ő maguk. Ekkor eljött a döntő kérdés ideje: „És ti mit áldoztok Istennek?” Feszült csend várta a választ. „Kakast. Fehéret.” Hangzott az, mire a tömeg bősz ordítozásban tört ki.
Egyből összeült a tanács, és a jövevényt örökös elzárásra ítélték, nehogy káros gondolatait terjeszteni tudja. De a nagy befolyású főpap még ennél is nagyobb büntetést akart; hiúsága ugyanis nem bírta elviselni, hogy az általa kitalált áldozat büntetlenül helyettesíthető mással is. Mivel a magas rangú férfi közeli rokona volt, könnyedén elintézte, hogy tömlöc helyett akasztófán végezze a szerencsétlen idegen.
Az eset óta számtalan kísérlet történt arra, hogy jobban megismerjék egymást. Egy alkalommal még azt is sikerült elérni, hogy a köztük magasodó hegyet lebontsák. Később kerítést emeltek helyére. Időről időre akadt valaki, akinek sikerült megértetnie a többiekkel, mennyire nevetséges és gyermeteg ez az elválasztósdi, és a kerítést ilyenkor újra meg újra lebontották, hogy aztán mások megint újat emeljenek a helyébe. Ami azonban a mai napig nem változott, az az, hogy mindkét oldalon megemlékeznek azokról, akik a határt igyekeztek eltörölni. Ki ilyen szobrot emel, ki olyat. Ki itt koszorúz, ki ott. Ki ilyen beszédet mond, ki olyat. Ki rőt kecskét áldoz, ki fehér kakast.
A mese azóta is tart. Talán tart, míg mindenki meg nem halt.
Köszönöm, hogy meghallgattak, és kérem, e megemlékezés után térjenek haza békével, és egy pillanatra hagyják, hogy eggyé váljanak közös kultúránk egyik legdicsőségesebb pillanatával, és ezt mondják magukban: „Én is meg tudnám tenni, amit ők tettek!”
