A veszprémi vár a török kor végétől folyamatosan a katolikus egyház egyik legfontosabb központja a Dunántúlon. A 20. század vége meghozta azt is, hogy püspök helyett érsek székel a Püspöki Palotában. Jelenleg épp a Pördeföldéről származó Dr. Márfi Gyula érsek úr. A Veszprém Index őt kereste meg, beszéljen hivatásáról, mindennapjairól, hitvallásáról.
– Miért választotta a papi hivatást? Mi volt az első hívó szó életében?
– Minden a neveltetésemmel függ össze. Egy apró faluban születtem, a Zala megyei Pördeföldén, és rögtön az első emlékeim közé tartozik az, hogy minden vasárnap tele volt a templom Pákán. A szüleim rendkívül fontosnak tartották, hogy vallásos közegben nőjek föl, vasárnaponként szentmisére járjunk, naponta imádkozzunk. Természetszerűleg megkereszteltettek, voltam elsőáldozó, bérmálkozó, és utána is vallásos maradtam. Odahaza arról is beszéltünk, hogy milyenek voltak a prédikációk, hogyan viselkednek a tisztelendő atyák. A vallás teljesen hozzánőtt az életemhez, talán még jobban, mint szüleimnek. Számomra a vallás nem csupán egy járulékos dolog volt, nem volt kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs; életet és halált, létet és nem létet jelentette szinte csecsemőkoromtól kezdve. A vallás nem pótlék számomra az életben, hanem elsőrendű kérdés. Nyilván ez járult hozzá ahhoz, hogy pap legyek, és valóban, mióta az eszemet tudom, mindig is pap akartam lenni. Egy időben a mezőgazdasági munka is tetszett, mivel mi magunk is falun gazdálkodó parasztemberek voltunk, de valójában már akkor is valahol a lelkem mélyén papi hivatásra vágyakoztam. Ebben a szándékomban szüleim nemcsak hogy nem akadályoztak, hanem segítettek is. Az én utam sok mai hivatástól eltérően egyenes vonalú, egyenletes út volt – egészen az oltárig.
– Mi a feladata az érseknek? Mennyiben más jellegű a hivatása, mint egy plébánosnak?
– Jelenleg veszprémi érsek vagyok, és a munkám – mint általában a papoknak – három nagyobb pont köré csoportosítható. Első ezek közül az igehirdetés. Hitoktatást már ritkán végzek a szó klasszikus értelmében. Alkalmanként ugyan tartok még előadásokat, egy-két írást megírok, mint például most az „Istenkeresés útjain” című könyvemet. A második pont a szorosan vett papi munka, maga a misézés, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. A hét szentség közül ma már nagyon ritkán keresztelek, inkább bérmálok, ami tipikusan püspöki feladat. A misékben természetesen áldoztatok, kevesebbszer gyóntatok, csak ritkán, ami pedig egy papnak mindennapi munkája. A betegek kenetét is ritkán szolgáltatom ki, ellenben szentelek papokat, amit más, „egyszerű” pap nem tehet, valamint kevesebbet esketek, mint mások. Ez utóbbi szintén a plébániákon zajlik. Külön megkeresés esetén ismerősöket szoktam összeadni, és temetni is elsősorban papokat temetek. A harmadik az egyházmegye kormányzása, ami szintén tipikusan püspöki feladat. Ez utóbbi nagyon sok időt igényel. Ide tartoznak az egyházmegye ügyes-bajos dolgainak irányítása – a templomrestaurálásoktól kezdve a templomépítések támogatásán, az elkészült templomok fölszentelésén keresztül az úgynevezett dispozíciókig sok minden. Ez az egyes papoknak az el- és áthelyezését jelenti. Főleg így június, július tájékán kell már eldönteni, kit hol és hová helyezek el, nyugdíjazok vagy mentek föl munkájának egy része alól. Ez idén húsz dispozíciót jelent. Ugyancsak ide tartozik továbbá a papok és papok, illetve a papok és hívek egymás közötti vitáiban való közvetítés, békítés. Főleg ezekből áll az egyházmegye kormányzása. Ezen kívül sok apró dolog intézéséből, mint például anyagi eszközök beszerzése az iskolák számára. Van továbbá egy rehabilitációs intézetünk Bakonyszücsön, két szociális otthonunk Hévízen és Veszprémben. Ezek fenntartása, látogatása is feladatom. Végül, de nem utolsósorban, a főiskola és a szeminárium felügyelete is az érsek feladata. Sok időt és figyelmet igényel a világi hatóságokkal és intézményekkel való kapcsolattartás, miként az ún. felekezetekkel, a nem katolikus vallási közösségekkel való együttműködés is.
Fotók: vehir.hu archiv
– Esténként nem sok lámpa világít a palotában. Tulajdonképpen hányan lakják az érseki palotát?
– A palotában ketten lakunk az egyházjogászunkkal, ezért esténként tényleg kevés ablakban látható világosság.
– Furcsa kérdésnek tűnhet, de nem érzi magát egyedül?
– Már megszoktam. Néha úgy vagyok, hogy ha van valaki más is az épületben, akkor az majdnem zavaró. Ha a vendégszobáinkban valamilyen vendéget helyezünk el – a nagynéném szokott például meglátogatni, vagy valamilyen hivatalos személy érkezik –; velük foglalkozni már extra elfoglaltságot jelent számomra. Úgy érzem ugyanakkor, hogy nem vagyok magányos ember. A lelkemben nagyon sok embert hordozok, az egyházmegye papjait és híveit elsősorban. Továbbá örülök annak, hogy kezd benépesülni a vár. A palota gondnoka, az egyik levéltárosunk és a kántor élnek itt családjaikkal, és a palota alkalmazottainak házában is többen laknak. Nagy álmom, hogy újra éljen a vár, gyermekzsivajtól legyen hangos.
– Kedveli Veszprémet? Több helyen is szolgált már, milyennek gondolja jelenlegi otthonát?
– Veszprémet már megszoktam, és természetes, hogy szeretem is. Nagyon hamar be tudtam illeszkedni, azt hiszem, a papok és a hívek zöme is elfogadott. Nekünk, papoknak mindig ott kell otthon érezni magunkat, ahová a hivatásunk köt. A legtöbb időt Szombathelyen töltöttem, tizenhetet, kettőt Egerben; itt, Veszprémben, kilencedik éve vagyok. Hat évig laktam a szemináriumban Budapesten, és két évig Párizsban is tanultam. Korábban papként, illetve káplánként is több helyen voltam: a zalai Pákán, a vasi Nyőgéren, itt négy évig, és Kőszegen három évig. Mindegyik helyet nagyon rövid idő alatt megszerettem. Hozzájárul ehhez az a tudat is, hogy számomra a Gondviselés, a gondviselő Isten mindig az adott helyet jelölte ki. Hiszem, hogy nekem mindig éppen az a legalkalmasabb hely, amelyet Ő éppen kijelölt számomra, ahová szánt. Hiszem, hogy ez így jó, ezért is próbálom azt a helyet, ahol éppen vagyok, megszeretni, és ez nem is esik nehezemre.
– Volt esetleg olyan ezek között, amit nem tudott megkedvelni?
– Párizs állt a legtávolabb tőlem. Egyedül voltam ott, magányosnak is gyakran éreztem magam, távol a szülőföldtől. Mindössze egyetlen magyar kolléga volt a láthatáron, vele csak ritkán nyílt alkalmam találkozni. Harminc éves is elmúltam már, amikor oda kikerültem, és ez volt az egyetlen hely, amit nem tudtam megszokni. Utólag ugyan nem rossz érzés, hogy ott töltöttem két tanévet, de valójában nem tudtam Párizsban otthon érezni magamat. Nem az emberek sokasága miatt, Budapesten ugyanis, ahol hat évig voltam az Akadémián – a mostani egyetem elődjén – jól éreztem magam, az emberekkel semmi problémám nem volt.
– Ezek szerint mással akadt gondja?
– Igen, a tanulmányokkal annál inkább. Ezeket nagyon spekulatívnak, az egyszerű emberektől, az élettől távolállónak éreztem, különösen az erkölcsfilozófiát és a teológiát. Úgy éreztem, hogy nagyon keveset lehet majd ezekből továbbadni. Az én problémáimra a tanulmányaim nem adtak választ. Ezért is utalok prédikációimban inkább kézzel fogható példákra, közismert szerzőkre, költőkre, akár zenészekre is. Ez egy ellenakció a részemről, amely a közérthetőséget célozza.
