A fesztivál nem az önmegtartóztatás és a józanság terepe, semmit nem lehet olyan mennyiségben eladni egy ilyen rendezvényen, mint az alkoholt. Jól is esik egy sör vagy egy fröccs késő délután, amikor még a nap sugarai át-áttörnek a néha fenyegetően összezáródó felhőtakarón.
Aztán persze ahogy gyűlnek a műanyag poharak, úgy emelkedik a hangulat, és eljön az a pillanat, amikor az ősi matematikai egyenletet (egy sör nem sör) másodfokra emeljük, és szintet lépünk: jöhet valami ütősebb!
Itt aztán a kreativitásnak még a jó ízlés sem szab határt! Egészen kis pénzből is gyilkos italokra lehet szert tenni, elég csak a nonstopban beszerzett tengerészitalból meg valami szénsavas üdítőből kevert koktélokra gondolni.
Késő estére aztán megtelnek az asztalok a Bárkánál is. Telnek-múlnak az órák, és lassan meglátjuk a Fényt az alagút végén.
Az élettani hatások nagyon eltérőek. A kórház lépcsőjén ülve jó fél órán át hisztérikusan vihogó lányok; a Színházkert gyepén álomba szenderülők; a Fortuna udvar lépcsőjét Mount Everestként megmászók tömegében a kínai gránit is megkapja a terheléspróbát, kiderül, hogy bírja a savat.
Amikor eljön a reggel, a buszpályaudvaron az utolsó aprókat keresgélik a zsebükben, hogy haza tudjanak jutni valahogy. Alig várják, hogy leküzdjék a távolságot, és hozzájussanak az életmentő fájdalomcsillapítóhoz.
Boldogok a frontérzékenyek, mert ingyen övék a másnaposság élménye.
