Elsőként dr. Karlinszky Balázs levéltárossal, a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár igazgatójával beszélgettünk.
– Nem veszprémi születésű vagy. Hogy kerültél ebbe a városba?
– Az egyetem utolsó éveiben a két szakom mellett egy specializációt is felvettem, és közeli kapcsolatba kerültem az oktatókkal. 2005. májusában az akkori tanszékvezető-helyettes mondta, hogy Veszprémben lenne elhelyezkedési lehetőség. Én pestiként ezt nem tartottam hosszú távon működőképesnek, de úgy gondoltam, hogy egy három hónapos próbaidőt megér a dolog. Ez kilenc éve történt, szóval itt ragadtam, amit egyáltalán nem bánok.
– Mik voltak az első benyomásaid a városról? Budapesthez képest ez egy teljesen más világ.
– Akkor még alapvető trauma volt számomra, hogy este hat-hét óra után senkit nem láttam az utcán. Most, már családos emberként ezt nem annyira érzékelem, de akkor meglepő volt, hogy egy kezemen meg tudtam számolni, hány emberrel találkozok, miközben eljutok egyik helyről a másikra.
A másik, ami feltűnt, hogy itt mindenki ismer mindenkit. Hamar bekerültem az akkor még létező Veszprém Index internetes újság szerkesztőségébe, ahol röpködtek a nevek: polgármester, alpolgármesterek, intézményvezetők; és ha kellett, rögtön kaptam is telefonszámot, amin interjút tudtam egyeztetni. Most is bármikor végigmegyek a városon, biztosan találkozom ismerősökkel. Pesten ilyen nincs.
– Mi volt az, ami itt tartott Veszprémben?
– Egyrészt a munka nagyon érdekes, és azon szerencsések közé tartozok, akik azt a munkát végezhetik, amit szeretnek, és amit tanultak. Emellett jut idő a saját kutatásomra is – ennek köszönhető, hogy tavaly sikeresen befejeztem a doktori iskolát. Másrészt megfogott a miliő is, most már nem szívesen mennék vissza Pestre. Gyermeket nevelni a mai fejemmel nem tudnék a fővárosban.
– Beszéljünk a munkádról! Sokunk számára elképzelni is nehéz, milyen feladatokkal kell megbirkóznia egy levéltárosnak.
– Volt már olyan, aki – mikor megtudta, hogy levéltáros vagyok – azt hitte, hogy a postán dolgozok. Nos, ez nem a posta.
Alapvető különbség van az egyházi és az állami vagy önkormányzati fenntartású levéltárak feladatai között. Míg ez utóbbiak igazgatási feladatokat is ellátnak, önkormányzatok, állami cégek, intézmények kurrens iratkezelését felügyelik, addig az egyházi levéltárban jórészt történeti iratanyaggal dolgozunk. Persze az állami, önkormányzati levéltárakban is vannak történelmi jelentőségű iratok, de az ő munkájuk jelentékeny részét a szervellenőrzés adja. Nálunk ellenben a teljes iratgyűjtemény háromnegyed részét az 1950. előtti dokumentumok teszik ki.
A levéltáros feladata egyrészt ezeknek a dokumentumoknak az őrzése, hogy azokat megfelelő körülmények között tárolják, és ha szükség van rá, a lehető leggyorsabban meg lehessen találni a keresett anyagokat. Az őrzött iratok mennyiségét iratfolyóméterben mérik: ez a lapjára állított és egymás mögé tett iratok „virtuális” hosszát adja meg. Nálunk ez jelenleg 670 iratfolyóméter, vagyis annyi, mintha az iratokat az Érseki Palotától a Mackó cukrászdáig raknánk egymás mögé – lapjával. Már ekkora anyagban is csak a már elkészített és rendelkezésre álló segédletekkel lehet tájékozódni és a kutatókat kiszolgálni. Összehasonlításképp a megyei levéltárban több mint tízszer ennyi iratot őriznek.
Gyakran érkeznek be rendezetlen iratok, amiket rendezni, adott esetben egy részét selejtezni kell, ezen kívül gondoskodni kell a dokumentumok restaurálásáról, segíteni kell a kutatók munkáját. Itt mutatkozik meg a nálunk őrzött iratok történeti jelentősége, hiszen a zömében magyar nyelvű forrásokra építő családfa- és településtörténeti kutatások mellett gyakran keresnek fel minket a latinnal is barátságban álló egyetemi hallgatók, doktoranduszok, történészek, akiket ki kell szolgálni. Emellett a levéltáraknak van közművelődési feladatuk is: kiállításokat, tudományos konferenciákat, ismeretterjesztő előadásokat szervezünk, illetve kiadványokat jelentetünk meg.
A városháza szerencsére partner ebben. Tudomásom szerint nemcsak a mi, hanem más kulturális intézmények közművelődési célú programját is támogatják. Az augusztus végén zajlott egyháztörténeti konferenciánk, illetve a korábbi években a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjteménnyel közösen szervezett ismeretterjesztő előadássorozatunk is a városháza anyagi támogatásával valósult meg.
– Említetted, hogy van saját kutatási területed. Összefoglalnád, mivel foglalkozol?
– A veszprémi székeskáptalan középkori működésével. Az egyház egészen 1945-ig egyfajta „állam az államban” volt, különösen a közép- és az újkorban nem vált szét markánsan az egyház és az állam, ezért az egyház, az egyházi intézmények története a magyar és az európai köztörténetnek is a része. Az egyházi középréteg, a székeskáptalanok történetének kutatása a rendszerváltás után került előtérbe, és ebbe az irányzatba illeszkedik reményeim szerint a veszprémi káptalan kutatása is. A csanádi, az egri, az erdélyi, a pécsi és a váradi székeskáptalan történetével is foglalkoznak kollégáim, mondhatjuk, hogy az egyházhtörténetnek e szelete kurrens téma.
A veszprémi káptalan a népesebb kanonoki testületek közé tartozott, ideális esetben harminchat tagja volt. Az 1000-1526 közötti időszakban ez több ezer főt jelent, én most kilencszáznál tartok az összeírásban. Olyan nagy formátumú személyek fordultak itt elő, mint Nágocsi Gáspár tanult egyházjogász, akinek fennmaradt egy egyházjogi kódexe; működött Veszprémben a XV. század második felében egy humanista kör, ők nagy műveltségű, külföldi egyetemekre járt férfiak voltak, akik a kultúra-közvetítő feladatukat tekintették elsődlegesnek, és nagyjából mindegyikük Vetési időszakához köthető. Maga a káptalan testülete az országot irányító uralkodó, illetve a bárók és preltárusok után egy másod-harmadvonalbeli birtokos szervezet volt, hatvan-hetven faluval, két-háromezer jobbággyal rendelkezett.
– Hogyan változott a levéltár abban a közel tíz évben, amit itt töltöttél? Mennyire jelent meg a munkátokban az a technikai fejlődés, aminek mindannyian szemtanúi lehettünk?
– 2002. óta dolgozott itt az első civil levéltáros, Hermann István, ő most a megyei levéltár igazgatója, én három évig dolgoztam vele 2005-től. Ez egybe esett az egyházi levéltáraknak az ezredforduló környékén országosan tapasztalható „kinyílásával”. Ebben az időszakban indultak meg a változások: a technikai fejlesztések, illetve nyíltabbá, kutathatóbbá vált a levéltár.
A technológiai változások kapcsán a digitalizálás az egyik kulcskérdés. Ha az iratok, térképek, anyakönyvek számítógépen, online elérhetővé válnak, hivatkozhatók és kereshetők lesznek, az forradalmasítja a történetkutatást. Ez a folyamat országos szinten a nyolcvanas években indult meg, nálunk ez kapacitás hiányában egyelőre csak terv. Ahhoz, hogy gördülékenyen működhessen, napi 800-1000, de inkább ezerötszáz felvételt kellene produkálni. Ez azt jelenti, hogy napi nyolc órában valaki folyamatosan fényképez, más valaki ezt feldolgozza, és szerencsés esetben egy informatikus is bekapcsolódik a munkába, aki ezt az egész folyamatot tudja kezelni. Ráadásul csak azt az iratot lehet digitalizálni, ami erre állományvédelmi szempontból alkalmas, tehát nem már eleve sérült, vagy sérül a folyamat közben. Először tehát restauráltatni kell az ezt igénylő anyagokat, ami jelentős költségekkel járhat. Egy két-háromszáz éves, ötszáz oldalas könyv restaurálása állapottól függően 80-500 ezer forintot emészt fel, és ilyen könyvből több ezer van a levéltárunkban.
– Milyen feltételeknek kell megfelelnie annak, aki kutatni szeretne?
– A kutatás feltétele a 18. betöltött életév. Az adatokba való betekintés állampolgári jog. A kutathatóságot befolyásolják a közadatokhoz, illetve a személyes adatokhoz való hozzáférést szabályozó törvények, anyakönyvek esetében léteznek korlátozások az elmúlt 30-60-90 évre vonatkozóan annak érdekében, hogy élő személyek adatait ne adhassuk ki. Maga a kutatás egyébként ingyenes, fizetni csak az igénybe vett egyéb szolgáltatásokért, például az iratok másolásáért kell.
