Sokat változott mostanában a családok karácsonyi menüsora, és nem feltétlenül jó irányba – véli Loon. – Egyre ritkábban találhatók meg az asztalon azok az ételek, amik szerintem igazán a karácsonyhoz köthetők.
A borleves szinte kihalt a háztartásokból, pedig egy nagyszerű, ünnepélyes meleg leves, amit nagyon könnyű elkészíteni. Forralt bort csinálunk, amit legírozunk, tehát tejszínes tojássárgájával kell besűríteni, ügyelve arra, hogy ne forrjon fel, mert akkor a sárgája kicsapódik. Felvert tojásfehérjehab galuskával – amit például a madártejbe is teszünk – lehet tálalni, ezzel mutatós díszítést hozhatunk létre. A levest szőlőléből is elkészíthetjük, így a gyerekek is ehetik, de a nagyobbaknak adhatunk egy kevés borlevest is, ugyanis a forralással az alkohol jelentős része távozik a levesből. De tény, hogy azért marad benne.
Borleves (fotó: femina.hu)
A hal olyan étel, amit sajnos a magyarok gyakorlatilag csak karácsonykor esznek. Régen a Balatonnál volt egy sajátos, savanykás, nem piros hallé, ami valahogy kikopott a köztudatból. Ezt érdemes lenne újra felfedezni. Főzünk egy alaplevet pirospaprika nélkül, így egy fehér lét kapunk, amit zöldségekkel és apróra vágott savanyúkáposztával feltupírozunk, és ebbe például pontyfilét helyezünk.. Így kapjuk meg a finom, könnyű, hagyományos balatoni korhely hallét. Aki nem szereti a savanyúkáposztát, használjon citromlevet. Ízlés szerint szórjuk meg petrezselyemmel vagy kaporral, vagy mindkettővel.
Hagyományos desszert volt a bécsi túrótorta, amit roppant egyszerű elkészíteni, az interneten rövid keresés után megtalálható az autentikus 1840-es évekbeli receptet. Ez egy kiadós torta, ami két nap pihentetés után elképesztően finom, és garantáltan elfogy.
Bécsi túrótorta (fotó: Tóth Loon)
A Délvidéken nagyon hasonló menüvel készülünk a karácsonyra, bár a pulykát annyira nem kultiváljuk. Hagyományosan asztalra kerül egy nagyszerű töltött káposzta, amit szármának hívnak. Ezt nagy mennyiségben készítjük, így kitart a két ünnep között. A káposztába többféle húst töltünk, és nem rizst használunk, hanem gerslit – talán így a legfinomabb. Nekem van egy saját fúziós receptem, amit a székely, magyar és délvidéki káposztákból hoztam össze. Én nem darálom, hanem vagdalom a húst, a gersliből pedig csak annyit teszek bele, hogy a húsból szivárgó levet felszívja. Ehhez sok tapasztalat kell, a húsokat gondosan kell kiválasztani. Nem főzöm, hanem a sütőben sütöm egy nagy cserépedényben, és vizet nem lát, csakis fehérbort. Borsikafűvel és kaporral fűszerezve nyeri el az erdélyies hatását, ugyanakkor benne van a délszerb robosztusság is.
(Fotó: Tóth Loon)
Egyre kevesebben sütnek otthon bejglit, mert könnyen repedezik. Az a titka, hogy tojássárgájával kenjük át a bejglit, majd hagyjuk egy órát pihenni, aztán újra át kell kenni és megint pihentetni, majd újra kenni és csak ezután sütni. Ehhez tapasztalat kell. Talán költségesnek tűnhet kísérletezgetni, háromszor-négyszer elrontani a bejglit, de ötödszörre már sikerülni fog, és az hosszútávon megéri.
Lángoló süvegcukor (fotó: Tóth Loon)
Amit még érdemes lenne visszahozni a köztudatba, az a krampampuli. Ez egy forró puncsszerű ital, kifejezetten magyar sajátosság. Be kell áztatni mazsolát, aszalt gyümölcsöket rumba. Ezeket egy finoman forralt borban főzzük, ízlés szerint fűszerezzük. A fazék tetejére helyezett rácsra süvegcukrot állítunk, meglocsoljuk jó nyolcvan százalékos rummal, és meggyújtjuk. A hatalmas süvegcukor szép látványosan lángolva karamellizálódik, oldódik bele a puncsba. Régen ez látványosság is volt, szilveszteri attrakció, leoltották a villanyokat és nézték, ahogy a süvegcukor lángol – majd végül együtt elfogyasztották a krampampulit.
