Kamarás István akadémiai értekezését hallgatva többször előkerült Bulgakov neve és egyik alkotása. A mester és Margarita Moszkvában 1973-ban jelent meg, annak idején Bojtár Endre hívta fel az Európa Könyvkiadó szerkesztőjének a figyelmét a regényre, így jelenhetett meg oly gyorsan Magyarországon. Szőllősy Klára fordítását magam is olvastam, az 5500 példányos első kiadás egyik darabját a saját tulajdonomnak tudom: emlékszem, középiskolai magyartanárnőm hívta fel a műre a figyelmemet. Kamarás István érdeklődésének oka szintén tanárnő, aki éppenséggel Kamarás felesége. (Aki szintúgy ott ült István védésén a budapesti MTA-székház Kistermében.)
A kultuszművé vált regény az orosz kiadáshoz képest kis eltéréssel jelent meg magyarul – állítólag ez volt az első korrigált példány. A kézirat ugyanis, cenzurális okból, oroszul nem úgy jelent meg, ahogy megszületett. Igaz, e kijelentés is magyarázatra szorul: A mester és Margarita végét nem Bulgakov írta, ő csupán a szerző volt, hiszen diktálta a szöveget a feleségének. Ekkor nagybeteg már. Halálos ágyán arra sem maradt ideje, hogy a végső változatot autorizálja, sokak szerint azt a felesége végezte el helyette. Erre (vagy erre se) hivatkozva több szövegváltozata van a regénynek – de az utóbb megjelentek egyezményesen azonosak, s a feleség szövegváltozata nyomán készültek.
Nos, ilyesmikről (is) esett szó az akadémiai épületben, mivel Kamarás ismert Bulgakov-kutató, s mert a regény értelmezésének történeti alakzatait szociológiai szempontok érvényesítésével írta le, e tevékenységét is latolgatták munkásságának és beadott értekezésének tudós értékelői és elbírálói. Szó, ami szó, Kamarás része a Bulgakov-kultusznak.
A valódi alkotás szövege tehát kérdéses.
De az olvasatom is megkérdőjelezhető – mondom Istvánnak, hogy időnk jut beszélgetni egymással.
A példányom, A mester és Margaritám egészen különös. Benne a regénybeli történet már lezajlott, a történet (és annak elmondása) bevégeztetett, éppen az elhagyott városra tekint vissza Verébhegyről a Mester, a csend élvezésére készülődvén. S ekkor megjelenik egy bizonyos Jenő főherceg, egy olyan alak, akiről eddig senki sem ejtett szót, és büszke, főúri mélasággal oldalakon keresztül szemlél egy burjánzó kertet.
Ugyan nem értettem semmit e különös regényvégből, de elfogadtam mint bulgakovi rejtélyt. Jóval később, úgy tíz év múlva, hogy újraolvastam a szépséges művet, és nem a saját kötetemet, derült csak ki, hogy korábban nem olvashattam, így nem ismerem a megoldást és értelmezést kínáló Epilógust: a mű vége helyett egy másik regény utolsó 16 oldalát kötötték az én példányomba.
Esetem, a regénnyel (amúgy a kedvenc és fontos regényeim egyikével) tehát számomra erőteljesen (s már életem első felében) relativizálta mind a szerzőséghez, mind a műhöz mint szerzői konstrukcióhoz való (olvasói és írói) viszonyomat is. A valódisághoz ennyi a hozzáfűznivalóm.
Kamarás Istvánt a bírálói egyébként érdemesnek találták arra, hogy az akadémiai doktori cím viseléséről döntő bizottság számára megtegyék támogató javaslatukat.
