Az élők lelkiismerete, avagy tiltsák el a gyilkosokat a kondizástól

Egyszer mindenki meghal. Mindenki. Nincs kivétel. Ki így, ki úgy. Rángat és nyomul a valóság. Küzdünk az életért, ami adatott. Műsoron a végtelenített Struggle for Life. Darwin is megmondta. Áll a harc, a halál meg ott várakozik valahol a hátunk mögött, míg el nem unja és lesújt. Előbb vagy utóbb mindannyiunkat megtalálnak valahol, valahogy, valakik, ágyban, párnák között, összetört autóban vagy hátunkban késsel â01Etéves csatatérenâ01D. Lesz riadalom, sírás és szánakozás. És akik megtalálnak minket, azokat is megtalálják majd más riadt halandók. Mert egyszer mindenki kiszáll. De egyáltalán nem mindegy, hogy mikor és hogyan.

Van égbekiáltóan vérlázító halál és állítólag van szép halál is, bár ez utóbbit egyelőre vitatnám. Micsoda cseles konstrukció az ember, hogy bár tisztában van törékenységével, mégis képes háttérbe szorítani halandósága tudatát, vagy legalábbis csillapítani a halálfélelmét azzal a gondolattal, hogy műve, az amit e földön véghezvitt, az majd túléli őt, jelet hagy maga után, ha másban nem hát szeretteiben, akik megőrzik emlékét a rájuk kiszabott időben. Sovány vigasz? Lehetséges.

Már két napja nem alszom, nem jön álom a szememre amióta a román óriást, a mi jámbor Marian Cozmánkat agyonszúrták (2008 legbiztonságosabbnak választott veszprémi szórakozóhelyén). Ennyi lenne az élet? A halál jön nagy késsel a kezében, kinéz magának a táncolók tömegében, kiprovokál és szívünkbe mártja a pengét, jól képzett mészárosként precízen átvágva az ütőerünket? Miért? Hogyan lehetséges ez? Hát hol élünk? Visszamentünk a középkorba, ahol agyatlan erős emberek hordái éles pengével a zsebükben járják a városokat, szedik a pénzt és ösztöneik szerint cselekszenek? Az élet császárai, kigyúrt napóleonok a törvények fölé helyezve magukat átvehetik a végzet szerepét? Miért ne, ha mindenki megfutamodik előlük és elpucol a mellékutcába és szeretné elfelejteni még azt is, hogy látta őket. Csak Cozma nem szaladt el, bízva önmagában, szembe nézett velük, ahogy az ellenféllel szokta a kézilabdapályán.

Csakhogy a sportban vannak szabályok, van bíró és igazságért kiáltó közönség. Ellenben a lokál előtt, ahol Cozmát leszúrták, az erőszak uralta a terepet. Brecht drámába kívánkozó abszurd helyzet, hogy történt mindez tíz-húsz lépésnyire a város legnagyobb őrző-védő cégének a székhelyétől. Ezek a kigyúrt, kopasz bűnözők, zsebükben a késekkel talán a Marsról jöttek? Talán csak nem a férfi magazinok címlapjaira gyúrtak, mert rettent büszkék az izmaikra. (Lásd iwiw, ha még nem törölték ki.) Állítólag védelmi pénzek szedésére, prostituáltak futtatására szakosodott bűnbanda tagjai ölte meg Cozmát â013 véletlenül, mert akit kerestek, nem találták, helyette Cosmába botlottak. Namármost, ha igaz, hogy ezek az emberek nem fogpiszkálónak hordják a kést a zsebükben, sőt, rettegésben tartják a vendéglősöket, akkor ezt miért nézik el nekik?  Mert a törvények inkább a támadót védik, mint a tanút, vagy az áldozatot? Amennyiben így lenne, akkor senki nem fogja megmenteni a 21. századi túlszabályozott, elfáradt civilizációnkat a barbárok hordáitól. Jönnek, és késhegyre szúrják, aki útjukba kerül. Más kérdés, súlyos társadalmi kérdés, amiről nyíltan beszélni kell, miért marad, vagy miért lesz valaki barbár? Magyarország tíz millió lakosából három millió létminimum alatt él, további százezrek most vannak leszakadóban.

De én most nem erről akarok írni, mert ahogy hírlik nem szegény legények késeltek a Patrióta lokál előtt, hanem éppen hogy pénzesek, aki Audival menekültek Olaszország felé. Most a halál értelmetlenségéről akarok írni, arról, hogy nem éri meg bátornak lenni és baljós előjel, ha igazságérzettel verte meg az embert az ég. A tragédia körüli hírekből, a szemtanúk online kommentárjaiból én azt hámozom ki, senki nem tudja, miért éppen Cozmát nézték ki maguknak a gyilkosok. Talán, mert ő volt a legnagyobb a lokálban, és a gyilkosok szeretik a nagy kihívásokat. De ő vesztére és nagyon remélem, hogy a gyilkosai vesztére is, bátrabb és egyenesebb jellem volt annál, mint hogy elfusson előlük. Csupasz kézzel kiállt ellenük a tizenöt, vagy huszonhat tagú bandával szemben.

Állítólag precíz videofelvételek készültek a szórakozóhelyen. Miért nem számolja már össze valaki, hogy hányan voltak? És ha nem a világ egyik legjobb kézilabdázóját szúrják szíven, és nem sebesítenek meg még két másik klasszist, akkor ma is valamelyik vendéglőben kötekednének? Vagy talán kötekednek is? Mert ugye mindössze három gyanúsítottja van az ügynek.

Veszprém meg sirathatja Marian Cozmát. Ott volt az a rengeteg nagy kézilabdatudás és kondíció felhalmozva a testében és néhány ostoba ember brutális szúrásától egyik pillanatról a másikra semmivé lett. Mondhatjuk persze vigaszul a szülőknek és egy kicsit magunknak is, hogy halálával örökre összeforrt rajongóival. Csatlakozott a legendás sportolók táborához. Az jutott eszembe, emléket kellene állítani Cozmának a Veszprém Aréna előtti téren. Valahogy úgy, mint Los Angelesben a hírességek Walk of Fame-jén, a Hollywood és a Sunset Boulevard környékén, vagy a bécsi Operaháztól a Theater an der Wienig vezető járdán, ahol a híres zeneszerzők emlékét őrzi egy-egy elegánsan megformált emlékjel, járdakő. De Pesten a Nagymező utcában is ott van a Halhatatlanok Társulata tagjainak a fémbe öntött lábnyoma. Mivel Veszprém a magyar kézilabda fővárosa, ezért legyen a helybeli Aréna előtti téren valamilyen emlékjele az egykori és mai híres játékosoknak. Mivel a kézilabdában a kéz a fontos, őrizzük meg a kézlenyomatukat! Sajnos, Cozmánál ezzel már elkéstünk, hacsak nem veszünk mintát a gyilkosa, vagy gyilkosai fejéről, mert az egyik újsághír szerint a sportoló derekasan védekezett, a brutális gyilkosság után elmenekülő Raffael Sándor feje véres volt, amikor elfogták az osztrák rendőrök. Cosma utolsó kézlenyomatát gyilkosai fején hagyta.

Ja, és van még egy javaslatom, a gyilkosokat és a bűnözőket örökre tiltsák el a kondizástól.