– Valaki csak megfertőzte a repüléssel…
– Alig voltam 16, már repültem vitorlázó géppel. Később szakmám is (sárkány-hajtómű szerelő) a repülő járművekhez kötött. A teljes szabadságot csak az ismerheti, aki már volt fenn. Persze ez felelősséget is jelent, mert hibázni egyszer lehet.
– A nagy szerelem mégis az ejtőernyős ugrás, majd pedig a hőlégballonos utazás. Hihetetlenenül magas az ugrásainak száma.
– 6259. Ennyi. Talán még vannak, akiknek ismerős az ejtőernyőzés legismertebb alakjának, Hüse Károlynak a neve. Példaképem, mesterem volt. A 6262. ugrása volt az utolsó. Egy buta technikai hiba miatt kellett tőle búcsút vennünk. Az iránta érzett tiszteletből nem ugrottam többet.
– Meg is írta repülős-ejtőernyős emlékeit?
– Az Ötven év, ötven katona című könyvben én emlékszem meg Hüse Károlyról, Furkó Kálmánról és Gál Istvánról. Ezen kívül több cikk is megjelent élményeimről, tapasztalataimról szakmai lapokban. A hőlégballonos repülés külön történet. Szinte teljesen amatőr módszerekkel raktuk össze első ballonunkat. Ellestük innen is, onnan is, szakirodalmat tanulmányoztunk, s megalkottuk a saját eszközünket, amely Tomi néven típusbizonyítványt is kapott, terveink alapján jó néhányat készítettek belőle. Ez csapatmunka volt, s a tervezésből barátaim – Balogh István, Nagy Szilveszter, Rádi József – vették ki részüket. Számtalan alkalommal emelkedett a levegőbe hőlégballonunk, versenyeket is nyertünk, s nem titok, üzlet is volt benne: komoly cégeket tudtunk reklámozni egy jobb gazdasági környezetben.
– Került valaha veszélyhelyzetbe?
– NDK-gyártmányú paplanernyőket „repültünk be”. Kiderült, több is hibás volt, s amikor a készletet szétosztották köztünk, nem nekem jutott a „fekete golyó”: bajtársam zuhant le. Egyszer egészen nevetséges körülmények közepette kerültem halálközelbe. Egy fővárosi gyermekrendezvényen népszerűsítettük a hőlégballont, amit csak egy kötél tartott, s addig emelkedtünk, amíg a pár tízméteres kötél engedte. Azonban a kötelet elvágta a parkoló UAZ pereme, amihez kikötöttük, én pedig a magasba emelkedtem tartalék gázpalack nélkül. Döbbenettel vettem észre, hogy a legnagyobb elektromos elosztó felé sodor a szél. Sokszor ölnyire voltam a tíz- vagy éppen százezer voltos vezetékektől. Szerencsémre egy közeli erdő tetején estem le: a kosár fennakadt, én meg hat méternyit másztam le a fáról. Az első ember, aki meglátott, megkérdezte, láttam-e lezuhanni egy ballont. Én voltam benne – mondtam, s éreztem, hiszi is, nem is. Karcolás nélkül megúsztam, mint mindent, ami a légi élettel összefüggésbe hozható. Nem így a magánéletemben, de ez már más téma…
Simon Lászlótól nem volt könnyű elbúcsúzni. Végignéztük díj- és jutalomgyűjteményét, ritka könyveit, félig feldolgozott fotóanyagát, s behunyt szemmel belegondoltunk abba, mit is adott hősünknek maga választott szabadsága…
Simon László díjai egyikével
