Az autizmus spektrumzavar egyre több platformon van jelen – egyesületek, szakemberek, újságcikkek foglalkoznak vele, rendezvénysorozat épül köré – sokak számára ugyanakkor még mindig egyfajta homályos folt, amiről vagy nem tudnak semmit, vagy rosszabb esetben, téveszméik vannak róla.
Ez valószínűleg azért is van így, mert egyrészt nem mindig olyan látványos és „kézzelfogható” probléma, mint hogy egy vak embernek fehér botra van szüksége a tájékozódáshoz, egy mozgássérült esetében pedig kerekesszékre a közlekedéshez. Másrészt a mentális betegségekkel, mentális zavarokkal szemben sajnos még mindig eléggé elutasító a társadalom. Mert sokkal több türelmet, megértést, empátiát, toleranciát követel meg. Ez persze a többi esetre is igaz, de talán egy mozgássérült esetében könnyebben megy az elfogadás. Mert hát végül is nem tud járni, de azért oké. Attól még lehet vele ökörködni. Egy fejlődési rendellenességgel küzdővel, akit akár az is kiakaszthat, ha egyik nap más sorrendben helyezzük el a kanalakat az asztalon? Na, az már nem oké. Az fura. Meg nyomi. Gyogyós. Szóval kerülendő.
Holott ez persze nem igaz, csak épp más szemüvegen keresztül kellene szemlélnünk a világot. És akkor rájöhetnénk, hogy egy autista épp olyan értékes, mint bárki más. Sőt, csodás dolgokra lehet képes. Mert talán annak idején ezt még nem ismerték fel, de a mai fogalmaink szerint Einstein, Newton, Andersen, Beethoven, Mozart, Picasso vagy éppen Van Gogh is az autizmus egy formájában szenvedett. A világ mégis rengeteget köszönhet nekik, és milliók néznek fel rájuk.
Úgyhogy ideje lenne a köztünk élő „láthatatlan” zseniket is elfogadni, ahelyett, hogy megbélyegeznénk őket. Kezdésnek mondjuk jól jöhet Dicső Dániel gondolatébresztő rövidfilmje, ami némi támpontot adhat az elinduláshoz.
A www.sorsforditofilm.hu oldalon bővebb részleteket is megtudhat a filmről.
