Háttal persze nem kezdünk mondatot (lám, ezt is azzal kezdtem!), ez olyan evidencia, mint például hogy a zongorához a művész úr frakkban, egyenes háttal ül le. Jamie Cullum már az első dal közben óriási talpassal kínálta meg a billentyűzetet (szó szerint), és ezzel együtt felrúgta (képletesen) azt a sztereotípiát is, ami sokakban a jazz zenészekkel szemben él. Hogy tudniillik a jazz az feltétlenül valami lagymatag tutyimutyi dolog, ami szódával meg borral háttérzajnak elmegy.
Kérem szépen, néha a jazz az igazi rock'n'roll!
Mire észrevettem, hogy miféle koncerten is vagyok, Cullum már felugrott a zongora tetejére, hogy onnan biztassa tapsolásra a közönséget – akiket egyébként nem kellett különösebben nógatni. Cullum a jazz Bergereként állt a hangszerén, és ha találgatnom kellene, hogy mi ellen lázadt ezzel, talán az ellen a fal ellen, amit valamiért kényszeresen újra meg újra felhúzunk a művészet és a szórakozás közé.
Tudták, hogy a zongora valójában húros hangszernek számít? Persze, vannak rajta fehér meg fekete billentyűk, de a hangot azok a kis kalapácsok képzik, amik a megfelelő billentyű lenyomásakor lecsapnak a hangszer testében található húrokra. De miért ne lehetne azt a hatalmas fa felületet ütős hangszerként, dobként is használni? Cullum ismét olyan dolgot művelt a zongorával, amire nem számítottam, és ekkor még a koncert negyedénél sem jártunk.
A brit fiatalembert egyébként zenei tehetsége mellett humorérzékkel is megáldották az égiek: az eseményt az eredeti, várbeli környezetből az Arénába száműző egész napos felhőszakadást egy a Singing in the rain-től Rihanna Umbrellájáig terjedő eső-medley-vel reagálta le.
A koncertteremmé avanzsált sportcsarnok aztán akkor robbant fel, amikor az énekes leugrott a pódiumról, és a közönség soraiban körbejárva toborzott magának a színpad elé csápoló tömeget (közben meg-megállt egy közös szelfi erejéig néhány szerencsés rajongó mellett). Az első pillanatban megilletődött közönségnek több se kellett. A hostess lányok, akik alig egy órája még (egyébként igazán kedvesen és profin) segítettek az embereknek megtalálni a jegyükön feltüntetett helyüket, ekkor tanácstalanul, kővé dermedve figyelték, ahogy valóságos népvándorlás indult meg a B-középből a küzdőtér felé.
Ami a zenei kínálatot illeti, Cullum bátran nyúlt azokhoz a számokhoz, amiket nap mint nap hallhatunk a kereskedelmi rádiókban, és újracsomagolta azokat, bizonyítva ezzel, hogy
nemcsak a jazz lehet rock'n'roll, hanem a pop is lehet jazz.
És hogy talán ez az egész műfajokba sorolás teljesen értelmetlen, mert a jó zene így is, úgy is jó zene lesz, akárminek is nevezzük.
Fotók:
Vámosi Patrik
+instagram
