Magyarországhoz viszonyítva Koppenhágában a klíma nem épp baráti, turistalátványosság is alig akad, drága, de tavalyi látogatásom után úgy éreztem, mégis ez lenne az a város, ahova akár át is tenném a székhelyem, ha elköltöznék.
A részletekben rejlik minden. Hallottam már több helyről, hogy a férfiak szerint mitől lesz jó egy autó. Valahogy így érzek Koppenhágával kapcsolatban is. Egyhetes ott létem alatt az időjáráson kívül nem sok olyan dolog volt, ami zavart volna.
Hogy milyen volt az időjárás? Az ősziről tudok csak tapasztalatból nyilatkozni. Novemberben meglehetősen csapadékos, emellett északi mivolta miatt jóval hűvösebb, és sokkal, de sokkal szelesebb, mint amit Veszprémben megszoktunk. (Ott most is olyan 20 fok lehet.) A szél rajtam kívül maximum a turistákat zavarhatja, a helyiek megszokták már, hisz láthatóan egyáltalán nem hozza őket lázba az, hogy a nap bármely szakában (este is!) lehet városszerte eldőlt bicikliket látni. Erről azonban nem csak a szél tehet, hanem rásegít az is, hogy nem használnak semmiféle zárat, vagy lakatot a kerékpárjaikhoz. Egyszerűen otthagyják a munkahelyük előtt, a metrónál lévő tárolóban, vagy a fa mellé letámasztva, „úgyis ott lesz, mire végzek” alapon.
Ez valahol az egymás iránti bizalmat jelentette nálam, na meg azt, hogy ha mégse lenne meg reggelre a bicaj, nem idegeskednének rajta. Az igaz, hogy a világ legboldogabb népének többször is kikiáltott dánoknak nem sok egzisztenciális aggódni valójuk van, ám azt gondolom, hogy ők amúgy sem az a tipikus idegbeteg fajták. Legalábbis azok a barátaim, akik vendégül láttak. Ez már egy piros pont nekik.
A biciklire visszatérve, egészen elképesztő volt látni, hogy a város közlekedését mennyire alárendelik a kerékpározásnak. Minden út (de szó szerint!) és járda mellett minimum ugyanolyan, ha nem duplaszélességű kerékpárút halad (Veszprémben egyébként a tervek szerint hamarosan tipikus koppenhágai stílusú kerékpárutakat is építenek majd), a metrók, a vonatok és az intézmények is hasonló szellemben vannak kialakítva.
Barátaim szerint a kerékpározás egyik fő oka egyébként az, hogy a tömegközlekedés meglehetősen drága. Csak összehasonlításként: egy vonaljegy nagyjából háromszor annyiba kerül, mint itthon. A másik ok viszont az, hogy rendkívül figyelnek a környezetükre, és nem szeretnék tovább terhelni az amúgy sem ép ózonréteget. Csak egy példa arra, hogy mennyire vigyáznak a környezetükre: míg Magyarországon épp a kézműves sör divatja tombol évek óta, Dániában a bio sör, a bio csoki, a bio minden a menő. Még egy piros pont.
A tisztaságról és a már-már digitalizált apróbb hétköznapi megoldásokról részletesebben nem ejtenék szót, arról viszont igen, hogy miért érdemel tőlem mégis egy fél fekete pontot Koppenhága. Az építészet az óvároshoz méltóan ó, és gyönyörű, a modern skandináv építészet mindig is tetszett, ám látványosságokat valahogy mégis kevésnek éreztem egy fővároshoz képest. Christianián (erről majd később), a mindenhol megtalálható bevásárló utcán, és a Nyhavn kikötőn kívül csak a Kis Hableány szobrát tudnám felsorolni, ami tipikusan koppenhágai. Ez utóbbi egyébként is sokkal kisebb, mint képzeltem. Budapesttel, Prágával, vagy akár Rómával összehasonlítva a dán főváros közel sem rendelkezik annyi attrakcióval, ami akár megérne egy külön utazást szerintem (ezért most biztosan sokan szidnak).
A Christianshavn negyedben található híres hippivárosba, Christianiába ellátogatva engem inkább a kellemetlen érzések és benyomások ragadtak el. A mintegy itt élő ezer állandó lakos függetlennek kiáltotta ki magát Dániától, sőt még az Európai Uniótól is, ám nekem ez inkább tűnt inkább sok zavarodott ember társadalomba beilleszkedni képtelen feltűnési viszketegségének. A falfirkák és a rosszarcú helyiek benn mindenhol a szabadságot és a könnyűdrogokat hirdetik. Ha azt mondaná nekem valaki, hogy ez a „hippiélet és rendszerellenesség” egy turistacsalogató tevékenység, elhinném, hisz szemmel láthatóan több volt a vezetett túra miatt idesereglett ember. Bár biztos én vagyok a maradi.
Hiába ez a fél fekete pont a végére, a piros pontokból mégis többet tudnék kiosztani, ha mindent végig kéne vennem, hogy mi tetszett Koppenhágában és Dániában. A magas életszínvonal mellett a leginkább vonzóak azok az emberi tulajdonságok, amikről nehezebb írni. Köztük kell lenni, hogy megértsük, milyen egy egészséges nemzeti öntudat, a skandináv hidegvér, a gyakorlatiasság, és a belőlünk néhol hiányzó önirónia.