rend

 Rend
"Én nem ilyennek képzeltem a rendet..."
/József Attila/

A költészet napja van. József Attila születésnapja.
Robog a színészbusz a vidéki játszóhely felé. Mit robog? Békésen halad, már a zéró tolerancia jegyében. A fiatal színészek békésen beszélgetnek, ki olvas, ki CD-t hallgat, ahogy az már lenni szokott.
Szép az idő, csendes a forgalom, hétvégi koradélután van.
Utunk Budapesten halad át, ám itt sincs semmi probléma. Nincs sztárjk, sem a szakszervezet elégséges, sem a BKV elégtelen szolgáltatásai nem zavarják a közlekedést.
Az Erzsébet - híd pesti hídfőjénél jobbra kellene kanyarodnunk. A sofőr elvéti a sávot, lassít, körültekint, megáll. Nem jön semmi mögöttünk. Nem túl szabályos, de a kihalt úton hátratolat vezetőnk vagy 5 métert. Amikor megáll, hogy újra előremenetbe kapcsoljon, feltűnik mögöttünk egy személygépkocsi. Békés tempóban halad, talán fékeznie sem kell, csak levennie lábát a gázpedálról.
A rakpart előtt piros lámpa. Mielőtt megállnánk, őrült sebességgel, csikorgással bevág elénk, keresztbeáll előttünk az autós. Az akciófilm-jelenet méltó folytatásaként kiugrik a járműből és nyelvi korlátokat áthidaló gesztusokkal jelzi: húzzunk le az ablakot, de addig is menjünk "valahová". Vezetőnk jelzi, hogy ezt nem óhajtja megtenni.
-"Nem tudod megköszönni, hogy beengedtelek, te köcsög?" - hangzik kintről jól pozícionált hangképzéssel. Az említett fazekas-tárgy nyilván metaforikus éretlmű, ám így is egy érzékeny, a jómodor iránt különlegesen fogékony ember megnyilvánulása ez. Nyilván ő is érzi, hogy jól nyitott, választ sem várva tovább beszél. Magát hergeli, ezzel kissé beszűkíti lehetőségeit, így az öv alatti tájékkal összefüggő páratlan magyar szókincs töredékét használja csak. Az viszont a szélvédőn át is érthető. Már nem is nekünk szól a felhevült szónoklat, immár önmegvalósítása része, mi csupán apropó vagyunk, hogy egy ijesztő feszültséggóc felszínre törjön.
Időközben a lámpa zöldre vált, mögöttünk egyre növekvő kocsisor türelmetlenkedik. Dudálnak, kiszólnak, kikiabálnak. Az állapotba került szónok most feléjük indul. Az ajtók bezáródnak, a kocsik ablakai felhúzódnak, ám a bezárult terek feszültsége nő, átkozódó, mutogató, ökölrázó alakok felselnek kifelé. Nyilvánvaló, hogy senki sem hallja a másikat, csak saját magát, ezért mindenki egyre bátrabb, egyre indulatosabb.
A szélvédők bepárásodnak, már csak szürreális ködön át sejlenek az ocsmány mozdulatok, az eltorzult arcok - e kollektív, akváriumba zárt néma őrjöngés koreográfiái.
Úgy látszik, soha nem ér véget e magyar abszurd. Ám fél perc és rend lesz.
Egy magánrendszámú terepjáró érkezik a sor végére. Kopaszra nyírt fejű, napszemüveges, öltönyt viselő kolosszusok szállnak ki és némán főszereplőnk felé menetelnek. Hirtelen csend lesz és dermedség. Reménykedünk, hogy csak a túlfejlett izmok dagasztják a szűknek látszó zakókat.
Hősünk gyors felfogású, kocsijába ugrik és elszáguld.
Félelmünk azonnal oldódik. A kocsik ablakai megnyílnak, elismerő szavak, üdvözlő kiálltások, integetések, dudálás, taps kíséri a vissszainduló óriásokat. Arcuk rezzenetlen, léptük ritmusa egyenletes. Beszállnak a terepjáróba és az ünneplő társaság elé vágva elrobognak.
Az ünneplés még rövid ideig tart. Néhány derűs, humoros megjegyzés, a szóhasználat újra konszolidált, a férfiak egymás tenyerébe csapnak, ismeretségek köttettnek, barátságok szövődnek, majd mindenki megnyugodva, vidáman folytatja útját.
Tehetjük, hisz megszületett a rend.