A kora újkorban több típusa is kialakult a báloknak (farsangi báloknak). A legpompásabbak az udvari bálok voltak, ezeket jelentősebb ünnepségek alkalmából, esetleg magas rangú vendégek tiszteletére rendezték meg az uralkodói udvarokban. Ezen események inkább szóltak a szigorú szabályokhoz kötött abszolutista ceremóniákról, mintsem könnyed udvari szórakozásról.
A jelmezbálok egyik különleges fajtája a „dominóbál" volt. A dominóbál valójában a velencei mintára megrendezett álarcosbált jelentette. Az elnevezés az olasz nyelvből ered: a Domino kezdetben az olasz és spanyol egyházi személyek bő, az alsóruházatot eltakaró, fekete színű köpönyegét jelentette. Lepelformája miatt a 18. században velencei karneválruhává lépett elő, és egyre színesebbé vált. Kedveltsége annak ellenére, vagy talán éppen azért volt nagy, mert elkészítése nem volt bonyolult, tehát nem igényelt sem különösebb felkészülést, sem különösebb készségeket. Mivel férfiak és nők egyaránt hordhatták, az álarcosbálokon preferált titokzatosságot remekül megőrizhették vele.
Ez mégsem azt jelentette, hogy a dominóbálok során a résztvevők egyenrangúként viselkedhettek volna. A kor előírásainak megfelelően az egyforma ruházat ellenére szigorú ceremoniális megkötöttségek vonatkoztak a bál menetére, és fenntartották a rangsorolást. Rangjukat jelezhették a vendégek például úgy, hogy a leplet nem teljesen zártan hordták, hanem úgy hogy megmutassa a viselő rangjának megfelelő öltözetet.
Egy másik közkedvelt jelmezbál a „maszkabál" volt. A farsang idején általánosan redoute-nak nevezték azt a helyet, ahol jelmezbe öltözve a nemesek, a polgárok, sőt Bécsben akár az udvartartás (és a császári család) tagjai is összegyűltek, hogy táncoljanak, játszanak és szórakozzanak. Később redoute-nak nevezték magukat a rendezvényeket is. Ez a jelmezbál a 18. századra a polgárság számára is a legfontosabb rendezvénnyé vált. A jelmezruha megválasztása nem volt előírva, de az arc előtt álarcot kellett tartani. A bálokon ugyan volt ceremoniális elírás, de lazább, mint a dominóbálokon, ezért igen közkedvelt volt. E bálokat azonban csak előre megszabott helyeken rendezhették.
Éppen ez okozott gondot Budán az 1780-as évek közepén, mivel híján voltak a megfelelő méretű teremnek. A megnövekedett igény annak tudható be, hogy II. József rendeletének következtében 1784 folyamán Pozsonyból Budára költözött át a legtöbb központi kormányszerv. A költözés során nem csak a hivatalnokok száma nőtt meg, hanem családtagjaik révén a szórakozásra vágyó és társasági életet kedvelő nemesek száma is.
Néhány hónappal később II. József a budaiak folyamodványára válaszolva engedélyezte, hogy az országház épületében kialakított termet, a hozzátartozó két szobát és a konyhahelyiséget a budai lakosok felhasználhassák a farsangi bálok céljára.
A híresebb, pompázatosabb bálok a 19. század folyamán jelentek meg Pesten és Budán, amikor József nádor személyében állandó magas rangú résztvevőt köszönthettek a bálokon.
Megyénk leghíresebb bálja az Anna-bál, mely még ma is igen fontos és nagy hagyományokkal bíró társadalmi esemény.
Az első Anna-bált 1825. július 26-án rendezte meg Balatonfüreden a Horváth-házban Szentgyörgyi Horváth Fülöp János leányának, Anna-Krisztinának a tiszteletére.
A település centrumában álló, copf-stílusú épület, melyet 1798-ban építtetett a Szentgyörgyi Horváth család, nemcsak az akkori társasági élet központja volt, hanem egyfajta szellemi alkotóműhely is, ahol a század elején kibontakozó reformkor nagyjai időről időre összegyűltek, így gyakran vendégeskedett Balatonfüreden Kossuth Lajos, Széchenyi István és Wesselényi Miklós is.
Anna az első bálon ismerkedett meg későbbi férjével, Kiss Ernővel, aki a későbbiekben a szabadságharc altábornagyaként a tizenhárom aradi vértanú egyike volt.
Anna-bál 1964-ből
Az első bált követően a minden év Anna naphoz legközelebbi szombatján megtartott Anna-bál mindig is az ország legelőkelőbb báljai közé tartozott, ahol a haza legjelesebb művészei, politikusai találkoztak. Sokszor és szívesen látott vendég volt Jókai Mór, Blaha Lujza és Vörösmarty Mihály.
Az első világháború után az Anna-bálok veszítettek eredeti jelentőségükből, és a két világháború között is csak csendesen élt a hagyomány. A II. világháború után hivatalosan 1954. július 31-én rendezték meg újból az eseményt a Balaton étteremben, majd 1957-től a felújított egykori Kúrszalon, a későbbi SZOT Szanatórium (ma Anna Grand Hotel) színházterme adott otthont a bálnak. Az ebben az időben felelevenített hagyomány szerint, azóta is Eris aranyalmájával jutalmazzák a bál királynőjét, a két udvarhölgy pedig herendi vázát kap ajándékba.
Huszka Jenőt, a neves zeneszerzőt is megihlette az Anna-bálok varázsa. Életének utolsó szerzeménye az Anna-báli keringő, melyet 1962-ben játszottak először a nyitótáncként hagyományos díszpalotás mellett.
Az Anna-bálon az első helyezett hölgy Viktória díszítésű, a II. helyezett Rotschild, a III. helyezett pedig Aponyi mintával díszített Herendi porcelánvázát kap a Herendi Porcelánmanufaktúra felajánlásaként.
