Karafiáth Orsolya valószínűleg a kortárs irodalom azon alakja, akiről még az is hallott, aki soha nem olvasott tőle egyetlen verset, prózai szöveget vagy cikket sem. Ha mást nem, annyit megjegyzett róla a felületes néző, hogy szeret időnként parókát hordani (amit amúgy nem is tagad), de a művésznő ennél sokkal több: szellemes, önkritikus és néha igencsak elragadják az érzelmei. És rendkívül őszinte.
Rögvest az elején bevallotta kiadás előtt álló 8. kötete kapcsán, hogy annak bizony még nincs címe, merthogy ő nem tud rendes címet adni, helyette megteszik a szerkesztők és a barátai. Példaként első, Lotta Lenya titkos éneke című verseskötete eredetileg Körömvirág munkanéven futott, a végleges verziót végül Kőrössi P. József találta ki.
Elmondása szerint egyébként rengeteget kapott minden kiadójától és szerkesztőjétől, akik ha kell, kontrollálják ők. „Hajlamos vagyok túlírni a dolgokat, egész egyszerűen azért, mert nagyon nagy örömömet lelem az írásban” – mondta. A szerkesztők persze nem tolerálják a dagályos mondatokat és kifejezéseket, amit első alkalommal minden művészpalánta úgy reagál le, mintha kicsit beletiportak volna az önérzetébe, egészen addig, amíg be nem látja, hogy a szerkesztő célja segíteni, és a szöveg csak jobb lesz attól, ha egy kicsit megnyirbálják. Egy kis terelgetést követően Karafiáth is belátta ezt. „Rájöttem, hogy a szöveg nem én vagyok” – innentől kezdve pedig már könnyebb volt kritikusabban hozzáállnia a munkáihoz.
A művésznővel Kilián László beszélgetett
Hozzátette, azért is nagyon hálás a kiadóinak, mert a segítségükkel a legmerészebb álmait is valóra válthatta. Meglátása szerint egyébként a 90-es években még sokkal könnyebb volt pályakezdőként elindulni, mára sokkal bonyolultabbá vált a kortárs irodalom helyzete.
Karafiáth persze nem csak szépíróként és költőként van jelen, sokan ismerik újságíróként. Pedig soha nem akart az lenni, egyszerűen csak az motiválta, hogy talán akkor majd könnyebben eljut az emberekhez – hiszen a nők nemcsak női magazinokat, hanem regényeket, verseket is olvasnak, így aztán megkezdődött a pályafutása újságíróként. Először női magazinoknál, aztán később közéleti témákban is felszólalt, pedig ezt sem ambicionálta soha. „Egyszerűen eljött az az idő, amikor nem tudtam nem megszólalni és elmondani a véleményem”.
Azóta több mint 700 cikket jegyez – többek között ír és írt az Elle magazinnak, a Ridikülnek, a wmn.hu-nak, a 24.hu-nak és a Magyar Narancsnak –, meglehetősen könnyen, annak ellenére, hogy az említett sajtóorgánumok igen széles palettán mozognak. „Kaméleon természetem van – indokolta ennek okát. – Nagyon simulékony vagyok, iszonyú könnyen alkalmazkodom az adott lap stílusához – és az emberekhez is. Utóbbi azért borzasztó nehéz is tud lenni.”
Az író-költőnő emellett blogol is, és szívesen működik együtt másokkal is, szerepel egy-egy performanszban. Góbi Ritával például különösen szeret együttműködni, de általánosságban is leginkább művész társai inspirálják.
Legújabb alkotását ugyanakkor részben az élet írta. „Nagyon sok életrajzi elem van benne, és egy kiürült, fejbecsapott állapot jellemzi a regényt” – árulta el. A történet két síkon fut, egy gyermeki és felnőtt szemszögön keresztül követhetjük végig a főhős fejlődését, miközben a katonacsaládok mindennapjaiba, a lecsúszott, kilátástalan körülmények között élő barátok sorsába is bepillanthatunk. A felolvasott részletek alapján nem egy könnyű olvasmány lesz, az kétségtelen, ami sok, eddig kibeszéletlen témát is felvet. Karafiáth maga is úgy érzi, ebben a regényben megcsinált mindent, amit szövegileg és érzelmileg tud.
