Marianna története látszólag ugyanúgy kezdődik, mint minden édesanyáé, aki életet ad egy egészséges kisgyereknek: örömmel és boldogsággal. Dominika 1997-ben született, és kezdetben minden rendben volt körülötte: szépen fejlődött, bölcsibe járt, aztán óvodába. Négy és fél éves korában azonban a kislány egyre többet kezdett betegeskedni: látványosan leromlott az egészségi állapota és a járásával is problémák adódtak. Marianna és férje egyik orvostól a másikig vitte Dominikát, mire 2002-ben pont került a betegségsorozat végére: a debreceni klinikán, egy kromoszóma vizsgálat során kiderült, hogy a kislány egy sem idehaza, sem külföldön nem gyógyítható genetikai betegségben, ataxia teleangiectasia-ban szenved.
Marianna és családja életében innentől kezdve egy új fejezet kezdődött. 8 küzdelmes év, ami mégis szeretetben telt. Miközben Dominika immunrendszere gyakorlatilag teljesen megszűnt, 11 kilóra fogyott és teljesen járásképtelenné vált, majd tolókocsiba került, Marianna megtanulta, hogy minden nap egy újabb ajándék, amit annak megfelelően kell megélni. Amikor 2010-ben, 13 évesen Dominika végül elment, Marianna e szerint az intelem szerint folytatta tovább az életét. Kislánya emléke után ÉLETKEdv néven blogot indított, 2013 óta pedig motivációs előadásokat is tart, másokat is inspirálva, hogy boldogan élni mindig lehet.
– Van, aki egy ilyen tragédia után főnixmadárként képes újjászületni, sokan azonban csak addig tartják magukat, amíg a gyermekük él, aztán végzetesen összeroppannak. Szerinted mi dönt?
– Ez nagyon emberfüggő, és rengeteget számít, hogy lélekben ki mennyire erős, mert egy ilyen tragédia túléléséhez iszonyú nagy lélekjelenlét kell. Akkor is iszonyú erő kellett hozzá, amikor végigcsináltam ezt a nyolc évet, és azután is, amikor már Domi nélkül kellett élnem a mindennapjaimat. Én alapvetően egy elég erős ember vagyok, már huszonévesen is karakán voltam. Utólag azt gondolom, nem véletlenül kaptam ezt a sorsfeladatot. Nagyon gyenge ember valószínűleg nem kap ilyen tragédiát az életébe. Hát, én megkaptam. De nagyon büszke vagyok rá, hogy épen és egészségesen végig tudtam csinálni.
– Emlékszel rá, hogy mi volt az, ami Dominika halála után először kihúzott a gödörből?
– A melletted álló, élő szeretteid támogatása szerintem nagyon fontos, és mellettem szerencsére ott álltak a szeretteim. Persze én nem vagyok az a típusú ember, akit nagyon sajnálni kell. Talán emberfüggő ez is, és van, aki szereti, ha pátyolgatják, engem viszont az nem erősít, éppen ellenkezőleg, lenyom, gyengít. Nekem elég egy kedves pillantás, ha megkérdezik, hogy vagyok, ha tudom, hogy figyelnek rám. Rengeteget adott, hogy tudtam, a családom, a barátaim akkor is támogattak és kitartottak mellettem, amikor nagyon-nagyon rosszul voltam. Egy szülő számára ez az állapot maga a pokol. Óriási, elmondhatatlan fájdalmat él meg ilyenkor, és fontos, hogy a szerettei türelemmel legyenek iránta. Gyakran előfordul az is, hogy az édesanya és az édesapa azért nem tud kimászni a gödörből, vagy csak nagyon sokára, mert elkezdik egymást bántani. Nem azért, mert nem szeretik egymást, hanem egyszerűen azért, mert egyszerűen a hozzájuk legközelebb eső emberen, egymáson vezetik le azt a fájdalmat, amikor úgy érzed, ordítani tudnál. Van, akiket a tragédia összehoz, másokat szétszakít. Nagyon egyénfüggő, hogy ki miként éli meg. Bennem a családom támogatása mellett is hatalmas volt az akaraterő, mert én tudtam, hogy talpon akarok maradni. Éreztem, milyen az, amikor a gödör legalján vagyok, és tudtam, hogy nem szeretek ott lenni. Ma is vannak még olyan helyzetek, amikor ott vagyok, de egy fél nap után már érzem, hogy ki akarok mászni. És ehhez nem mástól várom a segítséget, hanem saját magamban találom meg az erőt hozzá.
– Sok szülő viszont úgy érzi, a gyermeke elvesztésével önmaga is elveszett, megszűnt önálló személyiségként.
– Valóban, nagyon sok ilyen tartalmú levelet kapok. Éppen ezért szokták azt mondani hozzáértő pszichológusok, hogy nem szabad mindenkihez nagyon ragaszkodni. Tudom, ez furcsán hangzik, de senki sem a tulajdonunk. Ám a szülők gyakran beleesnek abba a csapdába, hogy szinte a saját tulajdonuknak érzik a gyermeküket. Persze egy anya esetében ez speciális, hiszen ő hozza a világra a gyermekét, és én is azt szoktam mondani, azzal, hogy Dominika elment, mintha egy darab szakadt volna ki belőlem. De ő egy különálló lélek, ahogy én is. Neki ennyi idő jutott, nekem pedig annyi, amennyi.
Az persze nagyon fontos, hogy a szülők adják át magukat a gyásznak. Sokan egyből beleugranak a munkába, hogy gyorsan eltereljék a figyelmüket. De nem szabad mindig terelni, mert a fájdalom egy idő után felgyűlik, és testi bajokat okoz. Ha fáj, akkor engedd, hogy nagyon sokáig fájjon. Ha sírnod kell sokáig, akkor sírj. Ezt meg kell tudni engedni magunknak, mert ez nekünk jár, ezt szabad, a saját lelkünk épségének megóvása érdekében. Szerintem én ezért is tudtam talpra állni. Eltelt hét év, de még mindig rengeteget foglalkozom a lelkemmel. Mert tudom, ha a lelkem jól van, a testem is rendben van. És ezért minden nap hálát adok, amiért képes voltam egészséges maradni egy ilyen tragédia után is – de tudom, hogy ezt nagyban köszönhetem magamnak is.
– Sokan viszont úgy érzik, nem lehetnek boldogak a gyerekük elvesztése után.
– Pedig a mélységesen szomorú korszakot is magunk mögött kell hagyni. Bármennyire is fáj, el kell engednünk a megélt tragédiánkat és a gyermekünket is, a múltat, mert csak így tudunk a jelenben élni. Nagyon sok szülő beleesik abba a hibába, hogy lelkiismeret-furdalása lesz és elkezdi önostorozni magát, mert boldog mer lenni. Holott ez a legrosszabb, amit egy szülő tehet. Attól, mert elveszítettem a gyermekem, azt gondolom, nekem még van életem. Nem véletlenül élek még, hanem azért, mert feladatom van. Nekem nincs lelkiismeret-furdalásom, kiváltképp azért nem, mert a halálos ágyánál megígértem a lányomnak, hogy boldog leszek. Gyakorlatilag mindent megígértem neki, csak hadd menjen. Persze nem azért, hogy már véget érjen az egész, hanem hogy könnyítsek rajta, hogy ne kelljen még egy napot szenvedéssel töltenie. Szerintem a szeretet ott kezdődik, hogy képes vagy elengedni a másikat, és nem azt nézed, hogy neked mennyire rossz lesz, hanem hogy neki mitől lesz jobb. Én vállaltam ezt, és most boldogan élek. Nem állítom, hogy egyáltalán nincsenek rossz pillanataim, mert vannak. Olyankor fogom magam, és átadom magam a fájdalomnak, mert azt is meg kell élni. Ezt mindig elmondom az ÉLETKEdvelőimnek is: merjenek szomorúak lenni, merjenek sírni. Ahogy az örömünket, a nevetésünket is kiadjuk, úgy a bánatunkat sem szabad magunkba fojtanunk. Meg kell tudni tartani az egyensúlyt az érzelmeinkben, mert akkor fogunk harmonikus, boldog, nyugodt életet teremteni magunknak.
– Mit gondolsz, az is segített a tragédia feldolgozásában, hogy tulajdonképpen nem villámcsapásként ért, hanem volt időd felkészülni?
– Gyakran gondolkozom ezen, amikor arról írnak nekem, hogy derült égből csapásként veszítették el a gyermeküket. Míg nekem volt nyolc évem felkészülni… Valójában egyik sem jó. Ez is, az is pokol. Én minden napot úgy kezdtem, hogy a tehetetlenség miatti düh és fájdalom munkálkodott bennem, mert nem tudtam segíteni a lányomon. Mehettem bárkihez, adhattam bármilyen vitamint, készítményt neki, nem gyógyult. A saját szemem láttára ment tönkre a lányom, és ez éppúgy pokoli. Másrészt viszont valóban felkészített rá a sors, hogy egy nap el kell engednem őt, hiszen – bármilyen borzasztó is volt a bizonytalanság – folyamatosan ott lebegett előttünk a lehetőség, hogy esetleg épp a mai nap lesz az a nap. Talán ezért is tudtam olyan erősen végigcsinálni a dolgot, és mert a Jóisten végig fogta a kezemet.
– Végső soron mire tanított meg Dominika elvesztése? Mi ma az életstratégiád?
– Vallom, hogy minden nap egy ajándék. Láttam, hogy a lányom minden nap akart élni, hogy milyen tervei voltak, hogy mi szeretett volna lenni, miről álmodozott és hogy nem érhette el őket. Ő tanított meg arra, hogy amit meg akarok tenni, azt igenis meg fogom. Ha reggel felébredhetek és ki tudom nyitni a szemem, az azt jelenti, hogy dolgom van még az életben. És ha dolgom van, akkor meg tudom valósítani azt, amit terveztem. Ezt szeretném átadni az embereknek is: ne mondogassák, hogy majd! Lehet, hogy elcsépelt kijelentés, de igaz: a múlt már nem él, a jövő még nem létezik, csak a ma van. És ha most nem cselekedünk, akkor holnap talán már késő lesz. Bármikor véget érhet az élet, ezért aztán most kell élni, most kell megtenni azt, amit akarunk. És nem csak beszélni róla. Ha fel akarsz hívni valakit, hogy elmondd, hiányzik és szereted, akkor tedd! Mondd el a szeretteidnek, hogy szereted őket, mert ha történik veled valami, itt hagyod őket a bizonytalanságban. Olyan magától értetődőnek vesszük, hogy a másik úgyis tudja, pedig ez butaság. Szent meggyőződésem, hogy nincs olyan ember, aki ne szeretné hallani a másiktól: szeretlek. Ez egy gyönyörű szó, amit többet kellene használnunk, hiszen köteléket teremt közöttünk.
– Említetted, hogy tudsz boldogan élni. A te megfogalmazásodban mit jelent a boldogság?
– Nem hiszem, hogy a boldogság egy reggeltől estig kitartó állapot lenne. Sokkal inkább sok kis apróságból tevődik össze. Például hogy sétálsz az utcán, vagy süt rád a nap. De számomra legutóbb például egy kislány okozott óriási örömet, akit egy bevásárlóközpontban vettem észre, amikor fagyiért állt sorba. Néztem és egyszeriben belső késztetést éreztem, hogy én fizethessem ki a fagyiját. Teljesen idegen volt számomra, de a derűs gyermekarc láttán szinte kiugrott a lelkem a testemből, annyira boldog voltam. Ugyanakkor a boldogságot tudatosan is generálom. Meg kell találnunk a boldogságforrásokat, mert csak így érdemes létezni ezen a földön. Sokan ott rontják el, hogy mindig egy másik embertől, egy adott helyzettől várják a boldogságot. És a végén eljutnak odáig, hogy 80 évesen azt mondják, nem voltak boldogok. Pedig valószínűleg csak elmentek mellette.
– Végső soron szerinted mi az, amiben a legnagyobbat hibáznak az emberek? Mi akadályozza meg őket a boldogságban?
– Elsősorban az, hogy nem a saját életüket élik. Mindig meg akarnak felelni másnak, és folyton attól félnek, hogy a másik mit fog gondolni. De abban is nagyot hibáznak az emberek, hogy rettentően szeretnek irigykedni. Ha ki tudnánk iktatni az irigységet a lelkünkből, igazán boldogok tudnánk lenni, ellenkező esetben viszont csak keserves életre számíthatunk. Irigykedni pedig azért sem szabad, mert az életben mindenki ugyanannyi eséllyel indul. Reggel, amikor felkelünk, mindenkinek ugyanannyi lehetősége van. Se több, se kevesebb. A helyzet adott. Csak csinálni kellene. Változtatni.
– Hogy látod: lehet tanulni a változtatásra, boldogságra való képességet?
– Hogyne lehetne. Mindent meg lehet tanulni az életben. Éppen a gondolatainkat a legegyszerűbb irányítani. Ha a hülyeségre van eszünk, akkor a jóra is, és ha a negatív mondatok el tudják hagyni a szánkat, akkor a pozitívak is. Csak akaraterő kell hozzá. Minden a fejünkben és a lelkünkben van; mindenki a saját életéért, a cselekedeteiért, a saját világáért felel, amit maga teremt. Mert mi teremtjük meg a körülményeinket, mi magunk vonzzuk be a körülöttünk lévő embereket.
– És abban hiszel, hogy ezzel a szemlélettel a világot is jobbá formálhatnánk?
– Igen. Ha valahol egy kicsit mindenki hozzátenne a világhoz a jó gondolataival, de legalábbis nem bántaná a másikat – ha már dicsérni nem akarja –, akkor szebbé tehetnénk a világot. Mindenkinek a saját portáján kellene sepregetnie, és arra törekednie, hogy jól érezze magát. Csak sajnos egyelőre ennek éppen az ellenkezője történik. Pedig akarattal tényleg mindent elérhetnénk.
A cikkben használt fotókat Lippai Mariannától kaptuk.
