Bevallom őszintén, hogy amikor a VeszprémFest ajánlóit írtam és Richard Bona & Mandekan Cubano koncertjének azt a címet adtam, hogy „Afrika hangja”, még egyáltalán nem sejtettem, hogy mennyire igaz lesz ez. Aztán amikor Bona önmagában, az énekhangja és egy loop pedál segítségével odavarázsolta a Veszprém Arénába az élet bölcsőjét, a szavannák világát, az afrikai őslakosok hiedelemvilágát és az Amerikába vándoroltak honvágyát, már nagyon is éreztem. Mellesleg ennyit Richard Bona virtuozitásáról.
Ha jellemeznem kellene ezt a koncertet pár szóval, azt mondanám: ősi, ösztönös, eleven, játékos, baráti és nagyon-nagyon bulis. A végét tekintve – ha profán akarok lenni – kicsit olyan, mintha a Madagaszkár valamelyik vidáman bolondos jelenetébe kerültünk volna. Nagypapa táncolt őrülten az unokáival, hurkot írt le a láb, a lányok riszáltak, az egész aréna pezsgett, a zenészek keze alatt pedig szinte füstöltek a hangszerek, olyan tempót diktáltak.
Bizonyos szempontból nem is koncert volt ez – persze dehogyisnem, méghozzá profi –, sokkal inkább úgy éreztem, mintha egy örömünnepen lennék. Már a nyitány sem volt éppen szokványos. Míg a legtöbb zenekar óriási füstfelhő közepette, misztikus dallamokra, szinte valamiféle választott istenségként vonul be a színpadra (egyébként adott körülmények között ezzel sincs baj), Bona zenésztársaival együtt egész egyszerűen csak besétált, köszönt, megjegyezte, hogy mennyire szívesen jön Veszprémbe, és hogy itt ma este nem fog esni, csak tánc lesz (a koncertet eredetileg a Historia kertbe hirdették meg, de az eső miatt áttették), majd rövid ráhangolódás után, szerényen belecsapott a húrokba.
És aztán játszott. De leginkább élt a színpadon, miközben társaival együtt afro-kubai dallamok között kalauzolva mutatta meg ennek a varázslatos világnak a színe-javát. Olyan energiával, amire talán csak születni lehet, és amely olyannyira sajátja az afroamerikai népeknek.
Bona végig figyelte a közönséget, történeteket szőtt és mókázott a szavakkal és a zenével, és akkor sem játszotta a sértődött gyermeket, amikor a közönség még kevésbé melegedett bele a zenébe, az egyszeri, bekiabált rossz poént pedig a legnagyobb lazasággal csapta le. De ha arról volt szó, a dalokon keresztül őszintén tárta fel a lelkét vagy mesélt az elnyomottak sorsáról, a fájdalomról – még akkor is, ha a legtöbbünk valószínűleg nem értette a szöveget, mert a dallamok, az apró kis melódiák, a mimika tökéletesen érzékeltették, hogy most valami másról, mélyebbről van szó. És ebben a zenekar minden tagja is partnerként szerepelt, noha az este királya kétségtelenül Bona volt.
Szóval Richard Bona és a Mandekan Cubano a VeszprémFest színpadán megmutatta, hogyan kell profin és rendkívül szerethetően levezényelni egy koncertet. És egy kicsit azt is, hogyan kellene élnünk.
