Jellemző, hogy mikor valakin nagy a nyomás, képes a végletekbe esni. Vagy leblokkol, vagy túlértékeli a szerepét. A The New Power Generation szombat esti koncertjéről egyik sem mondható el. Úgy idézték meg Prince hagyatékát, hogy nem tettek hozzá, és nem is vettek el belőle semmit. Nem értékelték túl magukat - mint mentoruk leghosszabb ideig lévő kísérőzenekara -, és nem is fordultak nyálas-sírós nosztalgia hangulatba.
Lehet kedvelni, vagy nem kedvelni Prince stílusát és munkásságát, de az biztos, hogy a világ valaha volt egyik legtermékenyebb és legegyedibb popzenésze volt. Az embernek általában olyan szavak jutnak eszébe zenéjéről, hogy szexi, hogy funky, erőteljes, vagy laza. A kilenc fős NPG pedig tökéletesen adta vissza ezt a hangulatot a legismertebb slágerekkel az Aréna közönségének.
A koncertet mindenféle bemutatkozás, vagy felesleges szöveg nélkül a Sexy M.F. klasszikussal kezdték, kvázi egyszerre libbentek be, és kezdtek azonnal egy kétórás koncertbe. Mivel a műsor a „Celebrating Prince” nevet kapta, természetesen a legnagyobb slágereket hallhattuk a három énekestől, Tony Mosley-tól, Damon Dicksontól, és két egykori NPG-tagtól, Kip Blackshire-től és André Cymone-tól. A gitáros, Mike Scott szólójátékától többször is kiborultam. Persze jó értelemben. Úgy játszott az együttes, mintha csak azt mondta volna: ez volt Prince, tessék, vigyétek!
Amikor azt írtam, hogy felesleges szöveg és extra-show, arra gondoltam, hogy az egy perces főhajtás (erről majd később) kivételével egyáltalán nem tűnt úgy, hogy a zenészek magukat helyeznék előtérbe. Futószalagon, megszakítás nélkül pörgették egyik slágert a másik után. Volt itt Cream, Kiss, Let’s Go Crazy, 1999, Purple Rain, Nothing Compares és a többiek. A verbális kommunikáció a „kezeket fel” és a „mindenki egyszerre” kivételével szinte nulla volt a közönséggel. De ez nem is hiányzott, hiszen ide mindenki a fülledt riffek és a lábazás miatt érkezett.
Mike Scott
Érdekes módon egyébként a színpad bal oldala előtt sokkal nagyobbnak tűnt a partihangulat, mint a jobbon. Mintha az ottaniak egy másik koncertre érkeztek volna. A lelátóról amúgy többen is megunták az üldögélést, és lementek csípőt rázni a küzdőtérre, amely néhol kicsit foghíjasnak tűnt.
A szombat este nem múlhatott el a tavaly elhunyt Grammy-díjasról való megemlékezésről. Szerencsére ezt nem a koncert elejére, hanem a végére időzítették. Ez is pont annyi volt, amennyi kellett: egyperces főhajtás, és néhány szó Prince-ről, aki nem csak mentoruk, hanem igazi barátjuk is volt - szólt Mike Scott. Ezek után mi mással is búcsúzhattak volna, mint a Purple Rain. Mi pedig elégedetten távozhattunk, hiszen pont annyit kaptunk, amennyit szerettünk volna. Visszük is magunkkal.
