Néhány évvel ezelőtt az egyik nagy hírportál némileg sajnálkozó cikket közölt, miszerint a legnagyobb hazai fesztiválunk, a Sziget már rég nem az, aminek indult. A cikk írója elsősorban azt fájlalta, hogy a koncertek közötti jóízű haveri és idegenekkel folytatott beszélgetéseknek leáldozott, mert időközben a fesztivál olyan programdömpinggel erősített be, ami egy percnyi nyugtot sem hagy az érzékeknek. Nem mellesleg hatalmas a tömeg, az egész pedig jórészt a nemzetközi látogatókra lett szabva.
A magam részéről egyáltalán nem értettem egyet minden vádponttal, de ez egy másik sztori, némi kapcsolódással e cikk tárgyához. Mert az Utcazene evolúciója bizonyos szempontból hasonlatos a Szigetéhez.
Míg tíz évvel ezelőtt minden csak a szabadtéri zenélés nyújtotta örömről és szórakozásról szólt, így őszintén szólva az összkép is kicsit puritánabb volt a színpadok környékén elhelyezett sörpadokkal, mostanra sokkal nagyobb lett a körítés. Kis túlzással gyakorlatilag mindent megkapni, ami egy profi fesztiválhoz hozzátartozik: merchandise shopban vehetsz magadnak utcazenés pólót, food truckok sora között csemegézhetsz a legjobb harapnivalók között, és ha ez nem lenne elég, a fesztivál farvizén evezve egy halom másik kitelepült vendéglátós kínálata között válogathatsz.
De ami ennél is szembetűnőbb, hogy a zene mellé egyre inkább felsorakoznak a társművészetek. Mintegy a Sziget Art of Freedom részlegét megidézve idén egyre több installáció és látványelem színesíti a fesztivált: az Óváros téren és a Gizella udvarban például kerékgumiból készült székekben és asztalnál üldögélve fogyaszthatjuk el az italunkat, a zenekarok egy rendkívül mutatós, fából készült Music Boxban lépnek fel, a Kossuth utcán ismét feltűntek a régi színes kerékpárok, a szponzoroknak köszönhetően a selfie színpadnál óriás hangszerekkel bohóckodhatunk, és megsokszorozódtak a hangulatfények és lámpások is.
De a legjobb a kis utcaszínházak produkciója. Szerda este például egy kivilágított zongora és muzsikusa gurult végig az Óváros tértől a lezárt Brusznyai utcáig, néhány perccel előtte pedig a Das Universal Druckluft Orchestra produkcióját csíptük el az óriáskerék tövében, amint egy tuk-tukban egy fényes lámpaernyőt bírt mozgásra a zene ritmusára. De tűzzsonglőrökkel is találkoztunk a Kossuth utcán, míg az aluljáróban néptáncosokba futottunk.
Szóval az Utcazene mostanra határozottan a nagytestvér fesztiválok professzionalizmusát öltötte magára – és ez egyáltalán nem baj. Nemcsak azért, mert iszonyatosan jópofa látvány, amikor a semmiből feltűnik egy a tömeg között iszkoló zongorista Mozart (emlékeztetve arra is, hogy sokkal többször kellene kihasználnunk a köztereinket), hanem azért is, mert egy 18 éves fesztivál életéhez hozzátartozik a változás. Szerettük azt is, amikor a sörpadoknál ülve bólogattunk a kellemes dallamokra, de szeretjük a rendezvény fejlődését is.
Különösen azért, mert az Utcazene továbbra is megtartotta egyedi arculatát, a maga képére formálva az újdonságokat. És mert mainstream nagyágyúk, mindenhol jelen lévő bandák és levitézlett EDM huszárok helyett olyan egyedi magyar és nemzetközi zenekarok húzzák a talpalávalót, mint az electro-swinget játszó francia Lyrle Le Temps vagy a hip-hop alapú dub reggae-ben kiváló L’Entourloop, akik első este felrobbantották a színpadot.
Lyrle Le Temps a Music Boxban
Szóval menjetek, és élvezzétek ki az Utcazene minden ízét!
