Ugrás a kezdőoldalra Ugrás a tartalomhoz Ugrás a menüre
2024. július 22. Magdolna
Veszprém
29°C
2024. július 22. Magdolna
Veszprém
29°C

Csendben fakuló vitrintárgy lett a népdal / Interjú a Gizella-díjas C. Szalai Ágnessel

2009. május 14. 10:17
Veszprém kulturális nagyasszonya, C. Szalai Ágnes a napokban vehette át az egyik legrangosabb elismerést, a Gizella-díjat.

- Elsősorban a szülői ház vagy az iskola volt a meghatározója zenei elhivatottságának?
- A zeneszeretetet hazulról hoztam: édesanyámnak nagyon szép hangja volt, sőt még van is, édesapám inkább instrumentális érdeklődésű volt. Az iskola pedig – nos, a zenei általános iskola abban az időben újdonságnak számított, és kiváltságnak, ha egy gyerek bekerült egy-egy válogatott osztályba. Én 4 évet a Magyar Rádió Gyermekkórusának iskolájában, a felső tagozatot pedig a Váci utcai Ének-Zeneiben végeztem, és mintegy koronaként, a Veres Pálné Gimnáziumban a karizmatikus egyéniségű Ugrin Gábor „pecsételte meg” a sorsom, amely így immár fél évszázada abszolút kórusközelben zajlik. Egyébként magyar-népművelés szakon végeztem az ELTE-n, ahhoz szereztem meg 1979-ben a művelődéspolitikai újságíró-diplomát.

- Jelentős szerepet vállalt a zeneirodalom publicistájaként. Mit tekintett elsődleges céljának: a szakma avagy a nagyközönség informálását?
- Nem vagyok diplomás muzsikus – így elhárítom, ha például zsűrizni hívnak. Beszámoló, riport, kritika írásakor pedig azt tartom szem előtt, amit Fasang Árpi bácsitól, a kórusnevelés egyik jelentős személyiségétől tanultam: „Ahol építeni nem tudsz, ott ne rombolj!” Zenei szaksajtóban publikálva számolnom kellett azzal, hogy legalább négyféle olvasata van ugyanannak a leírott szónak: olvassa az amatőr kórusénekes, a karnagy, a közönség, s – jó esetben – az is, aki nem volt jelen. Élvezetes kihívás úgy írni, hogy mindegyik meghallja a neki szánt üzenetet – és nagy ajándék a visszajelzés! Külsősként napilapoztam is – igen kemény munka! – és annak örültem a legjobban, ha azt láttam: a villamoson, metrón újságot olvasó nem lapoz, amikor a „kultúroldalhoz” ér, és ha beleolvas az interjúkba, tudósításokba, egy gondolatnyival többet tud majd a zenéről, az irodalomról, kultúráról, mint az előző nap. Hangyalépések, visszajelzés nélkül.

- Maradva a témánál: elképzelhetőnek tartja-e, hogy valaki (modern Kodályként vagy Bartókként) járja a világot (szándékosan kérdezek így, hiszen Csángóföldön egészen bizonyosan ma is lehet kincseket találni), s gyűjtsön még ismeretlen dalokat?
- Teljesen elképzelhető. Szükség is lenne rá, hiszen a folklór is folyamatosan formálódik – ki tudja, milyen értékre bukkan az, aki nyakába veszi a világot, és az elemi szinttől a legmodernebb technikáig ívelő háttérrel a népi kultúra krónikásának szegődik. A szellemi örökség védelmének első állomása, hogy megtaláljuk! Öröm, hogy egyre nagyobb figyelem irányul a szellemi örökségvédelemre – amelyben tanult és laikus, hivatásos és amatőr, egyén és közösség megtalálhatja a maga feladatát: ki gyűjt, ki megtanul-továbbad, ki tanít, ki feldolgoz, ki csak nem felejti el. Ugyanakkor legalább ennyire fontos, sőt, megeshet: fontosabb is, hogy az, amit Kodályunk, Bartókunk, és még sokan mások felgyűjtöttek, és így megmentettek a közvetlen enyészettől, kerüljön vissza a tudatunkba. Mert most, véleményem szerint, nincs ott. Csendben fakuló múzeumi vitrintárgy lett a népdal, amire egyre kevesebben kíváncsiak. Lényegtelen, hogyan s miként lett azzá – az a lényeg, hogy mit tehetünk most, hogy változzon ez a helyzet. „Vissza nem foly az időnek árja” – tehát nem hátrapislogni kéne ezen a területen sem.

- Kipattanhat egy egészen újszerű gondolat is – miként annak idején a „Röpülj páva!” hihetetlen sikerét saját kitalálói sem hitték volna soha. Múlt héten jártam Pécsett, és egy ismerős helyi kórustag – nem képzett muzsikus, de megszállott népdalrajongó – két kézfogás között gyorsan elmondta, mibe is fogott bele… Tán egy éve, vagy másfél, hogy fejébe vette, megtanítja azokat is énekelni, akik nem kívánnak énekkarba járni, de szívesen eldudorásznának őseink dallamkincséből egy-egy csodálatos, szívmelengető vagy éppen vidám népdalt. Jelenleg hatvanan vannak, járják Baranyát, és hintik el a magot, mutatják a példát… Nos, ilyen emberekre van érzésem szerint a legnagyobb szükség – ha már az iskolai ének-zene oktatás óraszámát nem áll módomban egy varázspálca intésével felemelni.

- Mikor, milyen céllal érkezett az egyetem után Veszprémbe, abba a városba, ahol a zene- és dalkultúra hosszú évtizedek óta magas színvonalon áll(t)?
- Két „előjel” korábban is volt: érettségi után, a 1971-es Veszprémi Éneklő Héten „debütáltam” mint felnőtt munkavállaló a frissen alakult Kórusok Országos Tanácsa Benjáminjaként. Nagyon megtetszett nekem ez a város! Így aztán, amikor az egyetemen negyedév után a kötelező szakmai gyakorlat került szóba, a veszprémi múzeumot céloztam meg – a nagyszerű Kralovánszky Alán és a felejthetetlen Hadnagy Laci bácsi irányításával sokat megtudtam nemcsak a múzeumi nevelésről, hanem még többet Veszprémről!

- Bár édesapám családja Veszprém megyei, nem hiszem, hogy bárki előre látta volna, hogy idekanyarodik az életem. Egyébként a történet éppen húsz éves: hallottam, hogy a város fel akarja újítani a hajdani Éneklő Hetek gyakorlatát – írtam egy levelet Erdélyi Áginak, akivel előző évben ismerkedtem meg, és jeleztem: szívesen segítenék nekik a szervezésben, buszköltségért és jó szóért, mert én is tanulni akarok… Hát így kezdődött. Az 1992-es Éneklő Hát után minden nyáron volt nemzetközi kórusprojekt a városban, 1998-ban fel is cseréltem „szülőfalumat”, a zsúfolt és stresszes Budapestet ezzel a szerethető, élhető és kedves várossal. A VMK szakmai igazgatóhelyettese lettem.

- Emlékszik-e még legelső feladataira, fogadtatására?
- 1998. március 15-én volt az első jelenésem a Dózsa téren, a városi ünnepségen. Két nappal korábban költöztünk, minden dobozokban – emlékszem, csak egy nyári ruhát tudtam elővarázsolni valamelyik zsákból… A korábbi évek nyári kórusprojektjeinek hála, nem voltam idegen a kollégáknak, s ők sem nekem. Persze egy picit tartottunk egymástól – különösen bennem élt a szorongás: vajon hogyan tudok beilleszkedni egy nagy intézménybe? Újságíróként, szerkesztőként, turnék, szakmai cserék szervezőjenként jobbára mindig egyedül dolgoztam… meg aztán negyvensok évesen lettem a közművelődésben pályakezdő! Kollégáim segítségével sikerült ezeket a kezdeti nehézségeket leküzdeni – rengeteget tanultam tőlük, általuk. Csodálatos ajándék, ha az ember egy egészséges lelkületű közösséghez tartozhat, a „kései átültetés” dacára gyökeret ereszthet. Ezt kaptam én a kollégáimtól, barátaimtól a munkahelyemen, és Veszprém Város Vegyeskarától is, például. Pompás harcostársak ők, Erdélyi Ágival az élen, akik nélkül sem az idén immár 10. éves Vivace Nemzetközi Kórusfesztivál, sem a 90-es éves nemzetközi kórusprojektjei nem valósulhattak volna meg.

- Akadtak-e kerékkötői, s ha igen, miért?
- Kerékkötők nem voltak. Nehézségek voltak, de kerékkötők nem.

- Úgy tűnik, a művészeteket kevésbé érinti a válság. Lehetséges, hogy a művészetek, így az éneklés is feloldó, nemesítő szerepe ilyenkor felértékelődik?
- Feltétlenül. Egyetértek azokkal, akik az amatőr művészeti tevékenységet – legyen az alkotó-, vagy előadó-művészet, egyénileg űzhető, vagy közösséget feltételező – társadalmi méretekben is hatásos mentálhigiéniai tevékenységformának fogják fel. Mentálhigiénén pedig egy picivel többet értek, mint amit a szó jelent: az egészséges gondolkodás mellett az egészséges érzelemvilágot, harmóniát, egyensúlyt.

- Számos elismerése közül a Gizella-díj a legfrissebb. Mi áll mögötte?
- Neveda Amália, a VMK tavaly év végén megválasztott igazgatója, régi és kedves kollégám vezetőtársaival együtt maximálisan titokban adták be a javaslatot – fogalmam sem volt róla, nagyon-nagyon meglepett, és végtelenül örültem. Úgy éreztem: tényleg hazaérkeztem: befogadtak, elfogadtak, s talán egy kicsit meg is szerettek. S azt is, hogy ez a Gizella-díj nemcsak az enyém, hanem a Városi Művelődési Központ és Könyvtár munkatársi gárdájáé. Nélkülük, az ő támogatásuk nélkül nem boldogultam volna sem szakmai igazgatóhelyettesként, sem 2008. január 1. és november 30. között megbízott igazgatóként. Kicsit pislogok is a reflektorfényben, mert hozzám inkább a háttérmunka áll közelebb.

- Mit szeretne még elérni pályáján, illetve magánéletében?
- Az idei 10. Vivace a legközelebbi és legkézzelfoghatóbb cél. Most ez a legfontosabb. Aztán előbb-utóbb talán sikerül több időt szakítani a fordításra – kortárs magyar kórusszerzők kompozícióit élvezettel fordítom énekelhető angolra, egyre több meg is jelenik. Régóta foglalkoztat, hogy leírom – nem, nem az emlékirataimat! – azokat a nemzetközi tapasztalatokat, amelyeket Finnországtól Ausztráliáig, az Egyesült Államoktól Németországon át a Baltikumig szereztem, és amelyek talán adnak némi muníciót a jelen magyar karénekes társadalmának és éneklő közösségeinek ahhoz, hogy azokat a nehézségeket, amelyek megoldhatók, próbálják is meg megoldani. Nem mindenki olyan szerencsés, mint a veszprémiek éneklő közösségei, ahol szervesen összenőtt kórus és közönsége. A legtöbb helyütt elölről kell kezdeni a közösség- és közönségépítést, nagy türelemmel és sok-sok kreativitással. A dolgok jelentős része nem, vagy nem elsősorban a pénzen múlik! A dolgok jelentős része… „nyakon felül dől el” – mondják kollégáim, barátaim kórusban, mert már annyiszor mondtam. És nemcsak mondom, de hiszek is benne. És ha minél többen hisznek benne, akkor jobb lesz a világ. Egyebekben pedig élvezem a családommal tölthető időt, a békés reggeli kávézást a teraszon, a madárdalt. Majd utána irány a számítógép…. 

Zatkalik András
további cikkek
Egy kis kreativitással életre szóló élményt szerzett magának egy fiú a VeszprémFesten VeszprémFest Egy kis kreativitással életre szóló élményt szerzett magának egy fiú a VeszprémFesten Nem egyedi eset egy koncerten vagy sportmérkőzésen az, amikor a közönségből egy jól látható táblára felírt üzenet célba ér, így pedig valaki boldog tulajdonosa lehet egy meznek, kedvence dobverőjének és még sorolhatnánk az így új gazdára lelt relikviákat. Az idei VeszprémFesten a Milky Chance koncertjén viszont egy fiatalember egészen más üzenetet fogalmazott meg a tábláján, ami aztán célba is ért, örökre szóló élményt adva neki. ma 14:30 Ilyen jól még nem szólt az Africa Veszprémben VeszprémFest Ilyen jól még nem szólt az Africa Veszprémben De nem csak az Africa. A VeszprémFest szombati zárónapjára Kaliforniából érkezett a Toto, és bár a zenekar tagjai közül többen már a hatvanas éveiket tapossák, kétórás fellépésüket úgy tolták végig az eső miatt az arénába költöztetett koncerten, hogy esélyt sem adtak adnak annak a kritikának, hogy csupán egy kelet-európai haknira jöttek Veszprémbe. tegnap 14:34 Július 29-én kezdődik a veszprémi Auer Fesztivál Július 29-én kezdődik a veszprémi Auer Fesztivál A Mendelssohn Kamarazenekar tizedik alkalommal rendezi meg Veszprémben július 29. és augusztus 3. között az Auer Fesztivált a veszprémi születésű Auer Lipót hegedűművész és hegedűpedagógus emlékére. tegnap 11:51 A jazz egy kedves szakállas pasi, aki szeretne megismerkedni VeszprémFest A jazz egy kedves szakállas pasi, aki szeretne megismerkedni Van az a sztereotípia a jazz-zenészekről és úgy általában a jazzről, hogy azt füstös new yorki bárokban afroamerikai zenészek adják elő szintén hasonló összetételű közönségnek. Ezzel pedig jelentősen szegregálva műfajt és a közönséget is. Ezért is bátor vállalkozás minden évben a VeszprémFesttől, hogy a koncertsorozat valamelyik napját a jazznek szentelik. Viszont, ha elfogadjuk, hogy a VeszprémFest a két évtizedes múltjával már-már küldetést vállal, hogy hirdesse a zenei sokszínűséget, akkor szinte kötelező a jazzes nap a fesztiválon. Gregory Porterben pedig hű szövetséges találtak ebben a küldetésben, aki immáron másodszor lépett fel péntek este a veszprémi színpadon, koncertje pedig sztereotípia-romboló volt. 2024. július 20. 15:23

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet.

Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik.