Sorozatunkban legutóbb megismerkedtünk az első teremtéstörténettel, ami egy költemény formájában mutatja be a világ keletkezését. A második teremtéstörténet sem jegyzőkönyv módjára szeretné bemutatni a világ és benne az ember létrejöttét. Történelmi és természettudományos szempontból csupán hihetetlen, gyenge mesének tűnik ez az elbeszélés. A különféle kultúrák mítoszai azonban nem is a történelmet kutatták, hanem a jelen nagy kérdéseire próbálnak választ adni. Ha tehát ismét az emberrel kapcsolatos igazságokra figyelünk, zseniális összefüggéseket fedezhetünk fel. Amennyiben megfelelően tudjuk értelmezni a mitológiai elemeket, akkor azok fognak segíteni a mélyebb igazságok felfedezésében. Ez igaz minden mitológiára: az emberi bölcsesség kincseivel találkozhatunk bennük. A Bibliában található mitikus elemek azonban valamelyest különböznek a többi hasonló elbeszéléstől: a Bibliában ugyanis Isten kiszámítható, igazságos, az ember élete pedig mindig szent. A következőkben Ádám és Éva történetének néhány pontján keresztül próbáljuk meg jobban megérteni magunkat, embereket.
E történetet olvasva mindjárt feltűnik az antropomorf (=emberképszerű) istenábrázolás. Isten úgy jelenik meg, mint egy önfeledten alkotó gyermek a homokozóban. S talán Isten nem is olyan távoli, rideg valóság, mint amilyennek mi képzeljük sokszor… Az alkotott ember a föld anyagából áll össze – ebben nincs semmi csodálatra méltó. Van azonban valami isteni bennünk, méghozzá az a bizonyos lehelet, isteni lélegzet, a lélek (amint a magyarban, a héberben is egy szóból származik a lélegzet és a lélek).
Isten gondoskodik az emberről: Megajándékozza őt az Édenkerttel, amit paradicsomnak is szoktunk mondani. Szinte minden keleti kultúrában találunk egy olyan elbeszélést, ami egy ősi, ártatlan, ideális állapotról és annak elvesztéséről számol be. Hogy mennyi történelmi igazság van ebben a gondolatban, nehéz megállapítani. E gondolatra azonban találunk egy másik magyarázatot is: Általános emberi tapasztalat, hogy az idő múlása által a múltbéli események mindig szebbnek tűnnek, mint a jelen. Minden generáció a „régi szép időkre” emlékezik – így úgy tűnik, az emberiség élete egyre keserűbb lesz. Ha pedig egyre keserűbb, akkor bizonyára valami ideális helyzetből indult ez a folyamat.
Isten gondoskodása mutatkozik meg abban is, hogy utat mutat az embernek: mit szabad és mit nem. Bár manapság divat arról a szabadságról beszélni, amikor mindenkinek mindent szabad, az emberi lénynek szüksége van olyan biztos pontokra, amik megmutatják határainkat. A szankció pedig nem fenyegetés, hanem figyelmeztetés, mint ahogyan gyermekeinket sem fenyegetjük, amikor a forró tűzhelytől akarjuk távol tartani őket, és azt mondjuk nekik: „Ne nyúlj hozzá, mert megéget.” A tiltott gyümölcs – a forró sütőhöz hasonlóan – nem rossz gyümölcs! A tudás nem rossz, az embernek azonban fel kell nőnie ahhoz, hogy megfelelően tudjuk használni a képességeinket, tudásunkat. Különben a tudást nem jóra, hanem mások elpusztítására fogjuk használni. Ezért kellene még az embernek várni.
Talán legfájdalmasabb tapasztalatunk a magány – ez első olyan dolog a Bibliában, ami nem jó. Ezért alkot Isten állatokat, amiket rábíz az emberre, aki a névadással fejezi ki elismerését és felelősségtudatát a rábízott teremtmények iránt. A névadás az ókorban sokkal fontosabb volt, mint napjainkban, a név ugyanis kifejezte egy ember személyének lényegét. A névadással tehát az ember meglátja egy-egy teremtményben a lényegest és elismeri azt. Milyen nagy szükségünk van erre az emberi gesztusra, az elismerésre, egy-egy jó szóra! Hiába azonban az emberi elismerés, az állatok nem lehetnek egyenrangú partnerei az embernek. Ekkor Isten különleges módon avatkozik be: „megoperálja” az embert, és asszonyt teremt belőle. Bár furcsa ez a módszer, mégis mély emberi tapasztalatra világít rá: Ahhoz, hogy egy ember szerethető legyen, fel kell ismernie belső magányát, hiányosságait, különben csupán csodálandó hős lesz, aki fél méterrel a föld fölött lebeg. Emberségünkben megtapasztalt korlátaink tesznek bennünket alkalmassá a szeretetre, a másik gyengeségeit hordozni tudás képességére. És miért asszonynak hívják az új embert? A Biblia héber nyelvében minden szónak megvan a neme, így az ember szónak is van hím ill. nőnemű alakja. Amikor tehát Isten megteremti az asszonyt, őt az ember nő-embernek nevezi – nem a különbséget, hanem a hasonlóságot emeli ki ezzel. (Persze a magyarban is van szavunk a nőnemű emberre, a némber. E szavunk azonban elsősorban nem a nő emberi méltóságát fejezi ki.) Csodálatosan szép az ember első szava, amivel rácsodálkozik a nőre, és felismeri benne az emberlét mélyén rejtőző szépséget és jóságot. És mert birtoklási vágy nélkül tudták szemlélni egymást, ezért nem kellett szégyenkezniük meztelenségük miatt.
Ha ez a történet népmese volna, úgy érne véget, hogy Ádám és Éva boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Így azonban túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen, a történet tehát folytatódik. A kígyó „személyében” új szereplővel találkozunk, akit manapság kísértőnek nevezhetnénk. A történet pontosan írja le a kísértés folyamatát: A kígyó az igazság elferdítésével kezd, ezzel rábírja Évát, hogy szóba álljon vele. Mivel Éva a kísértőre, nem pedig Istenre vagy Ádámra hallgat, egyedül marad és elveszíti a csatát. Miután a kísértő ferdítése ellenére is bizalmat nyert, egy jól irányzott hazugsággal vesztébe csalja az első emberpárt. Minden kísértésnek ez az alapja: a rossz valami érthetetlen torzítás következtében jónak tűnik fel, a jóhiszemű ember pedig bedől.
Gyakran szokták hibáztatni Évát, amiért elkövette ezt a bűnt. Pedig Ádám is hibás! Isten ugyanis őt ajándékozta meg a szabállyal: erről a fáról ne egyél. Ádám pedig hallgat. Férfiakra jellemző módon férfiatlanul viselkedik, amikor inkább hallgat, csak hogy ne legyen vita, nehogy közbejöjjön valami e szépen induló kapcsolatba – és ezzel a hallgatással egyezik bele a bűnbe, ami elsősorban nem Istennek, hanem neki és Évával való kapcsolatának árt.
Az isteni útmutatás be nem tartása a szemek megnyílásához vezet. A kísértő ígérete nemhogy nem teljesült, még tönkre is tette az ember eredeti harmóniáját. Ez nyilvánul meg abban, hogy az első emberpár meztelennek érzi magát. Egymásban már nem (csak) a szépet és a jót látják, hanem saját romlásuk okát. Sőt, még annyi felelősségtudat sincsen bennük, hogy beismerjék tettüket, vagy esetleg bocsánatot kérjenek; inkább hárítanak, másra fogják hibájukat, amikor Isten a történtek iránt érdeklődik.
A Biblia Istene nem marad közömbös: az ember keresésére indul. Keresi őt, mert szeretné helyreállítani a megromlott kapcsolatokat, a sok tagadás és hárítás miatt azonban szinte tehetetlen. Ezért csupán két dolgot tehet: „felméri” a keletkezett kárt, megállapítja, milyen következményei lettek az ember Istentől való elfordulásának, másodszor pedig tovább gondoskodik az emberről: bőrruhát készít neki, hogy az előtte álló nehéz életben legyen valami védelme.
Érdemes megállni itt egy pillanatra. Ha ugyanis mint Szentírást olvassuk végig a Bibliát, akkor azt látjuk, hogy a következő ezervalahányszáz oldal arról szól, hogyan keresi Isten az embert, aki azóta is el szeretne bújni előle, miközben olthatatlan vágyat érez a vele való találkozásra.
Teremtés könyve 2,4-3,21
2 4 Azon a napon, amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta, 5 még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje. 6 Egyszer pára szállt fel a földről és megáztatta a föld egész felszínét. 7 Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé. 8 Az Úristen kertet telepített Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. … 16 Az Úristen parancsot adott az embernek: „A kert minden fájáról ehetsz. 17 De a jó és a rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” 18 Ezután így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” 19 Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, és az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. 20 Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott. De a maga számára az ember nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá. 21 Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, s mikor elaludt, kivette egyik oldalcsontját, s a helyét hússal töltötte ki. 22 Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. 23 Az ember így szólt: „Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett.” … 25 Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt.
3 1 A kígyó ravaszabb volt a föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett. Ezt mondta az asszonynak: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” 2 Az asszony így válaszolt a kígyónak: „A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. 3 Isten csak a kert közepén álló fa gyümölcséről mondta: Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghalljatok.” 4 Erre a kígyó így beszélt az asszonyhoz: Semmi esetre sem fogtok meghalni. 5 Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” 6 Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére. Vett tehát gyümölcséből, megette, adott férjének, aki vele volt, és az is evett belőle. 7 Erre felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze, és kötényt csináltak maguknak. 8 Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között. 9 De az Úristen hívta az embert, és így szólt hozzá: „Hol vagy?” 10 Ő így válaszolt: „Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert meztelen vagyok, ezért elrejtőztem.” 11 De ő így szólt: „Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél? 12 Az ember így válaszolt: „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem.” 13 Az Úristen megkérdezte az asszonyt: „Mit tettél?” Az asszony így felelt: „A kígyó vezetett félre, azért ettem.” 14 Az Úristen így szólt a kígyóhoz: Mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol és a föld porát eszed életed minden napján. 15 Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba.” 16 Az asszonyhoz pedig így szólt: „Megsokasítom terhességed kínjait. Fájdalmak között szülöd gyermekeidet. Vágyakozni fogsz férjed után, ő azonban uralkodni fog rajtad.” 17 Az embernek ezt mondta: „Mivel hallgattál az asszony szavára, és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. 18 Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. 19 Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza. 20 Az ember Évának nevezte feleségét, mert ő lett minden élő anyja. 21 Az Úristen pedig bőrből ruhát készített az embernek és feleségének és felöltöztette őket.
Néhány
gondolatot átvettem Georgette Blaquiere:
Merjünk szeretetben élni
(Homokkomárom, 2002) című könyvéből.
