– Kisgyerekként álmodtál róla, hogy egyszer ninja leszel?
– Persze. Óvodában ninja, Pókember vagy Superman akartam lenni. A mozgás gyerekkorom óta elkísér: öcsémmel és bátyámmal folyton kergetőztünk, bicikliztünk. Aztán általános iskolába a Simonyiba kerültem testnevelés tagozatra, aminek a hasznát később éreztem meg igazán: bármilyen sportba kezdtem, rengeteg előnyt adott, hogy a tornából adódóan volt egy kis erőm, az atlétikából egy kis robbanékonyságom, a tömegsportokból egy kis ügyességem. Végeredményben ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy megnyertem a Ninja Warriort.
Fotó: TV2
– Mit ad neked a sport?
– Hogy mennyi mindent ad a sport, azt leginkább akkor vettem észre, amikor az iskolai teendők, munka vagy sérülés miatt ki kellett hagynom fél-egy évet. Sokkal stresszesebb lettem, rosszul aludtam, a közérzetem sem volt jó. Aztán amikor újra elkezdtem sportolni, mintha újra kisütött volna a nap és megint minden kerek lett. Ez nemcsak önmagában a sportból fakad, hanem a társaság is hozzájárul mindehhez. Nagyon fontos, hogy megtaláltad a sporttal együtt azokat az embereket, akikkel jól érzed magad. Számomra a veszprémi mászó csapat ilyen.
– A falmászás gondolata honnan ered?
– Hiába faltam általános iskolában a sportokat, egyikben sem mélyedtem el, nem tettem le egy mellett sem a voksom, mindig kerestem az újat. Így találtam rá a mászásra is, amikor 2000/2001 táján anyukám olvasta a Naplóban, hogy felújították a Padányi tornatermét és egy mászófalat is építettek hozzá. Stromi már akkor is ott volt, és rendkívül megtetszett, hogy folyamatosan meghódíthatok egy újabb csúcsot, miközben játszva erősödöm is. Ráadásul akárhányszor mentem edzésre, mindig továbbjutottam, ami megadta a sikerélményt és biztosított róla, hogy ez a nekem való sport, emellett pedig a társaság is nagyon szimpatikus, vidám, pozitív csapat. Azóta eltelt 16-17 év, rengeteg minden változott az életemben, de a mászás megmaradt.
Fotó: Máté sajátja
– De a sport nem csak stresszoldás: számos versenyen is indulsz.
– A sportolás hozzátartozik az életemhez, de ahhoz, hogy motivált maradjak, hogy minden edzésen odategyem magam és ezáltal fejlődjek, kell egy cél, amit kitűzhetek magam elé, és ez egy-egy verseny szokott lenni. De a csapat többsége így van ezzel: felütjük a versenynaptárt, megnézzük, melyikre érünk rá és benevezünk, ami megadja azt a löketet, hogy például reggel felkeljek és elmenjek futni, mert tudom, különben nem fogok olyan eredményt elérni, amire vágyom. És ezalatt nem feltétlenül a helyezést értem. Egyszerűen nem szeretek úgy befejezni egy versenyt, hogy azt érzem, ennél sokkal többet is ki tudtam volna hozni magamból.
– Ezek szerint a Ninja Warrior honlapján, a bemutatkozásodnál szereplő mondat, miszerint a győzelem hajt, nem a dicsőségre, inkább önmagad korlátainak lebontására vonatkozik.
– Mondhatjuk, hogy a győzelem hajt, de semmiképpen sem a dicsőség, hanem a magammal szemben támasztott elvárások megdöntése. Hogy azt érezzem, 2017-ben is átléptem egy szintet. Próbálom feszegetni a határaimat, és tisztában vagyok azzal, van még hova fejlődnöm. Ez persze sokszor rengeteg időt és energiát vesz el és nem egyszerű főállás mellett, de amit lehet, kihozom magamból.
A veszprémi Spartan Race kompetitív kategóriáját is megnyerte Máté / Fotó: Gyömrei Máté
– Az eddigi versenyeredményeid így is szép teljesítményre utalnak. Melyikre vagy közülük a legbüszkébb?
– A Ninja Warrior számomra azért volt nagyon különleges, mert rengeteg embert elért, és tulajdonképpen ez alapján ítélnek meg most. Megnyertem és eljutottam odáig, amíg fizikálisan bírtam – hiszen nem azért estem le a végén, mert valamit elrontottam, hanem mert addig volt erőm. Sokat jelentett a veszprémi Spartan Race is, melynek sikerült megnyernem a kompetitív (félelit) kategóriáját. Ez úgy érzem, megint egy nagy szó, mert az időarányommal az elit között is elég jól teljesítettem volna, és a verseny is nagyon tetszett. Korábban Pápán a csapattal ugyancsak megnyertünk egy katonai akadályversenyt, ami a Spartan Race-nél fizikálisan nehezebb volt – erre szintén nagyon büszke vagyok, ahogy arra is, hogy válogatott mászó kerettagként kijutottam az Európa Bajnokságra.
– Ha ennyire szeretsz sportolni, adódik a kérdés: a hivatásos sportolói léten nem gondolkodtál?
– Dehogyisnem, de idehaza sajnos nincsenek meg hozzá a keretek, a mászás nem olyan kiemelt sportág, mint nyugaton, és eljutni még magasabb szintre rengeteg önköltséget jelentene. Egyelőre próbálok szoftverfejlesztő vállalkozóként annyit dolgozni, hogy a későbbiekben esetleg megengedhessem magamnak, hogy több időt fordítsak a sportra.
– Visszatérve a megmérettetésekhez, mindezek mennyire készítettek fel arra, ami a Ninja Warrioron várt rád?
– A sok versenytapasztalat nagyon nagy előnyt jelentett, mert egy kicsit felkészítettek arra, hogy egy ekkora versenystresszben is ki tudjam hozni magamból a legjobbat. Sokan ott szembesültek vele először, mire képesek – én ezekkel a tapasztalatokkal a hátam mögött nagyjából tudtam kontrollálni, hogy egy ilyen éles versenyhelyzetben is legalább 100, de akár még több százalékot ki tudjak hozni magamból. Az is segített, hogy tisztában voltam a képességeimmel, előre észrevettem a részleteket, hova hogyan ugorjak fel, miként fussak neki vagy hogyan kapaszkodjak meg. És el is hittem, hogy a legjobbak között lehetek – épp azért, mert ezekben az években voltam az említett versenyeken. Az nagyon fontos, hogy ne feltett kezekkel menj a pályára, hogy ugyan megpróbálod, de úgyis le fogsz esni valamelyik akadálynál. Voltak többen is, akik fizikálisan nagyon erősek voltak, mégis ezt éreztették. Emellett számomra a csapattársaim támogatása is nagyon sokat jelentett: annak ellenére, hogy kiestek, végig mellettem voltak és velem küzdöttek.
Fotó: TV2
– Talán ez a hit jött vissza abban is, hogy nagyon higgadtnak tűntél a képernyőn keresztül.
– Örülök, hogy így látod, azért az elején ez nem teljesen volt így. A selejtezőben még elég lazák voltunk, integettünk, bohóckodtunk, aztán le is estem az egyik akadályról – akkor jól is jött ez a pofon. Onnantól kezdve sokkal jobban koncentráltam, fejben mindig az aktuális akadály előtt voltam, és amikor egyet teljesítettem, nem ujjongtam, hanem rögvest a következőre fókuszáltam. Illetve a pályára lépés előtt fejben legalább ezerszer végigmentem a képzeletbeli pályán, sejtettem, melyik akadály fog sok erőt kivenni belőlem, melyiken kell lassabban végigmenni, melyik igényel nagyobb koncentrációt, a mozgást is igyekeztem gyakorolni. Mindezzel együtt a döntőben nagyon kellett a közönség szurkolása: amikor az egyik akadálynál gyomorszájra estem és egy pillanatra beszorult a levegő, kizökkentem a fókuszból és legszívesebben csak leültem volna a fájdalomtól. Akkor a stúdió morajlása is elnémult, aztán mindenki újra biztatni kezdett, és ez nagyon sokat jelentett, hogy ne gondoljak a fájdalomra, hanem menjek tovább. Összességében végül az egész verseny nagyon izgalmas volt, és rengeteget tanultam belőle.
– Ez a fajta fókuszáltság az élet más területein is jellemző rád?
– Tulajdonképpen igen. Az informatikában például ugyanúgy feladatokat kell megoldanod, részletekre bontva végigmenni az akadályokon. Az életben pedig szintén fontos, hogy ne csak egy terved legyen – például, hogy mit akarsz elérni 10 év múlva –, hanem reálisan ismerd az odavezető lépéseket is, amit meg kell tenned a siker érdekében. És az se tántorítson el, hogy ez több időbe telik.
Fotó: TV2
– A versenyen tanultak tehát a személyiségedhez is hozzáadtak?
– Szerintem igen. Emiatt mindenkinek ajánlom, és persze az érzés miatt is, amikor megnyersz valamit és rengeteg ember gratulál. Sokszor nem is tudjuk, mi minden rejlik a másikban, holott mindenki jó valamiben, és jó lenne, ha ezt meg is mutathatnánk egymásnak. Nekem szerencsém volt ezzel a műsorral, és abban is, hogy végül megnyertem – mert azért az kellett hozzá, hiszen sok akadályt csak először próbálsz ki, nem tudod, mi vár rád, és tulajdonképpen a veszprémi mászók közül bárki eljuthatott volna idáig. De hihetetlenül jó érzés, hogy nyertem. Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Mindig is becsültem az olimpikonokat, és ezután még jobban fogom, mert egy kicsit én is átéreztem a súlyát, milyen, amikor ilyen óriási stresszhelyzetben kell teljesítened, tudva, hogy ez alapján fognak megítélni.
– Ha egyébként nem jutsz el eddig, nagyon emésztetted volna magad?
– Nyilván nem esett volna jól, mint ahogy egy vizsgánál sem esik jól, ha mindent megtanulsz és mégis megbuksz. Egyszerűen nem tudod hova behelyezni, nem érted, mit rontottál el.
– De azért az önbizalmad nem rendült volna meg…
– Nem, persze. Ilyenkor dühös vagy, de megtanulod kezelni, ahogy azt is, hogy bár úgy érzed, nem tudsz kihozni magadból többet, másokat látva mégis rájössz, hogy még van hova fejlődni, és ez motivál. Szerintem ezért is jó a versenyzés, mert visszajelzést ad, adott idő után hova juthatsz el. A falmászásban pedig különösen jó, hogy objektív: az eredmény tükör arról, ami benned van. Az olyan versenyek eredményét annyira nem is figyelem, amiben benne van a szubjektivitás, mindössze jó kihívásként fogom fel őket.
Támogató csapatnak bizonyultak / Fotó: TV2
– Összességében mi volt számodra a legnagyobb kihívás a Ninja Warriorban?
– A pálya nagyságának első meglepetésén túl talán az, hogyan tudok megbirkózni ezzel a nagyfokú stresszel. Fizikálisan is kemény volt, de ezt éreztem már más versenyeken is. Az viszont egészen új volt, hogy versenyzés közben végig ott kavargott a fejemben, hogy most Veszprémet is képviselem, a veszprémi mászókat, a sportágat, és szerettem volna megmutatni, hogy Veszprém egy jó hely, egy jó társaság vagyunk, és úgy is lehet versenyezni, hogy közben jól érezzük magunkat, mosolygunk. Némi egészséges rivalizálás van köztünk, de mindig támogatjuk egymást.
– Mindazokon túl, hogy szerencsére, higgadtságra és hitre szükséged volt a győzelemhez, nyilván az erőnlét sem hátrány. Mennyire kell átformálni a testet ilyen teljesítményhez?
– Amellett, hogy erős alkarra van szükséged, hogy tudj erősen szorítani a lógásoknál, ügyességre, rugalmasságra, dinamikusságra, robbanékonyságra is szükség volt, főleg az elején. Az sem elhanyagolható, hogy tudd jól használni a dobbantót ugrásoknál – ebben a trambulinon gyakorlás tud sokat segíteni –, de a súlypontemelkedés is számít. Tehát elég összetett feladatokról van szó. Nekünk talán azért is volt előnyünk, mert a mászás mellett – ami edzi a felsőtestet is – nagyon sok más sportágat is kipróbálunk. Kint kell lenni a szabadban, futni, fára mászni, de a hintázás is számít, mert valaki például emiatt esett le. Szükség van nagy pulzusszámú köredzésekre is, amelyek erősítik a szívet, a keringést, mert hiába vagy iszonyat erős és nagyon jó mozgású, ha egy idő után elfáradsz és kifutsz az időlimitből.
Fotó: TV2
– Összességében hogy látod, a pozitív élményen túl milyen haszna volt a műsornak?
– Stromi mondta, aki testneveléstanárként is dolgozik, hogy a műsor óta sokkal keményebb edzésmunka van az órákon, mert mindenki ninja akar lenni. Régebben jóval nehezebb volt őket rávenni az edzésre, most viszont a legkisebbtől a legnagyobbig mindenki kipróbálja a felépített akadálypályákat. És mivel nem olimpikonok indultak, hanem teljesen hétköznapi emberek, akik akár ott tanítanak az iskolákban, azt is megmutatta, hogy bárki képes lehet hasonló teljesítményre.
– Ha jövőre ismét megrendezik a versenyt, újra elindulsz?
– Természetesen. Sőt, a mászócsapatból is többen jelezték, hogy jönnének.
– És mi van még a sport bakancslistádon ezek után?
– Szeretnék elindulni egy Iron Man versenyen – hatalmas küzdés lehet az is. Az megint nagyon komoly felkészülést igényelne, ami megadná az újabb motivációt egy-másfél évre. Félmaratont már futottam, a teljes még várat – remélem az is meglesz hamarosan. Emellett szeretnék a mászásban is fejlődni, egy komolyabb utat (amelyeket kb. úgy kell elképzelni, mint a karatéban az öveket) teljesíteni. Célok mindig vannak, csak az időt és az energiát kell megtalálni hozzájuk az edzésre, de szerencsére a csapat ebben is nagyon motiváló.
