Ráadásul a megyeszékhely sétálóutcáján. Miközben kapura lő, szatyrával egyensúlyoz. Kaján vigyorú legények nézik, de a következő akciónál már elismerően hümmögnek: „ez” tényleg tud valamit. Aztán eltűnt a civil napi forgatagban, én meg egy álló hétig nyomoztam utána, mint Columbo felügyelő. Papp Máriát, pontosabban Marcsit az egészségügyben és a szociális gondozás terén etalonként ismerik.
– Maga tényleg focizik? – kérdem, miközben rájövök, nem éppen a legudvariasabb énemet vettem elő.
– Két fiútestvér mellett nőttem fel a Bakonyban, ahol apám erdész volt. A nagyon kemény munka mellett bőségesen jutott idő a játékra, olykor a verekedésre is. Fiúsítva voltam. Ha kellett, fát is vágtam. Mindeközben élveztük a természet szépségét, fenségességét, gazdagságát.
Megtanultam nemcsak szeretni, de tisztelni is a növények és állatok világát. A farkasgyepűi és a Kab-hegyi gyermekévek kitörölhetetlen emlékeket hagytak bennem. Lételememmé vált a mozgás akár gyalog, akár lóháton vagy motorral.
– Motorral?
– Előbb tudtam motorozni, mint kerékpározni. Persze ehhez el kellett „kötni” apám motorját. Gyufaszállal indítottuk be. Aztán olyan is előfordult, hogy lóháton mentünk iskolába.
– Hát nem voltak éppen angyalok…
– Nem éppen. Kicsit kemény öklű lány voltam, s az egyik pimaszkodó iskolatársamat úgy találtam meglegyinteni, hogy összedöntötte a cserépkályhát. Az erdészet terepjárójának meglovasításáról már nem is szólok…
– Azért csak rendes útra tért végül?
– Érettségi után az egészségügyi pályát választottam, számos iskolát, tanfolyamot végeztem el, de a sporttal nem hagytam föl soha: atletizáltam, versenyeket is nyertem, s megtanultam a győzelem örömét éppúgy, mint a legyőzetés méltóságát. Olykor sírtam is, amikor kiváló felszerelésű sportoló győzött le egy olyan lányt, akinek már sima volt a „dorkója”, akinek madzag tartotta a melegítőjét. Vagyis engem.
– Egy felnőtt asszony, kétgyermekes anya, aki ráadásul a megyei kórház dolgozója volt, csak abbahagyta a sportot?
– Ellenkezőleg! Ha tehettük, mindig mozogtunk. Ahogy leesett az első hó, futottunk a kórház udvarára hógolyózni. A nővérekből, asszisztensekből focicsapatot alakítottunk. Nincs olyan kispályája Veszprémnek, amelyiken ne játszottunk volna. Már jócskán fehéredett a hajam, s a csapat tagjai is elkerülték a harmadik ikszet, mikor egy „csitrikből” álló csapat ellen játszottunk. Kissé lekicsinylően nézték az „öregeket”. 7:1-re nyertünk…
– Mit szólt a családja a sportszeretetéhez?
– Férjem, Pap doktor, a kórházban ugyancsak egy focicsapat tagja volt, fiam és lányom szintén szeretik a sportot. Jól egymásra találtunk.
– Egy „szupernagyi” csak akkor szuper, ha az unokáját is elviszi „buliba”…
– Bálint unokám kilenc éves, aki nemcsak jól tanul, de táncol és sportol is. És ha együtt megyünk az utcán, biztos passzolok neki egy eldobott üdítős flakont, ami a foci után azért a szemétbe kerül. Mellesleg a lakásban is fociztam vele. Töréskárról ne essék szó…
Papp Marcsi pályájának, életének csak egy része a sport, hiszen 61 évesen ma is karitatív tevékenységet folytat: hospice-osként segíti a súlyos betegek támogató szolgálatát, s lelki gondjaival bárki bizalommal fordulhat hozzá. A család szentségét tartja a legfontosabbnak, s ars poeticája lehet egyik mondata: „Az emberek fejében kellene rendet teremteni. Mert minden ember jónak születik…”
