Pedig amikor a koncert kezdetén, az alkonyi fényben Aloe Blacc mindenféle csinnadratta nélkül besétált a színpadra, bemutatkozott és kedvesen felkonferálta az estét, aztán a maga természetességével, a zene iránti végtelen szerelemből elénekelte az első számot, magamban azt gondoltam, ő aztán nem az az ember, aki nagy show-t csinálna. Egyszerűen csak önmagát adja, szívből jövően muzsikál és ez az örömteliség éppen elég, hogy felpezsdítse a közönséget is. Valahogy ilyen lehet egy könnyed, nyáresti buli a parkban valahol Amerikában, a soul hazájában, Chicagóban vagy Detroitban, vagy abban a Pinteresten keringő, talán nem is létező klubban, ahol felirata szerint – Nice people dancing to good soul music – kedves emberek táncolnak jó soul zenére.
Egy rajongó lelkesen az I need a dollar kérést komolya véve dollárral is készült
És ez az érzés még akkor is kitartott, amikor tíz perc elteltével Blacc – tökéletesen illusztrálva koncert eleji szavait, miszerint nála a funky és a pop is ugyanúgy soul zene – a Love is the answer gitárszólóját úgy táncolta végig, mint egy boldog, felszabadult gyermek, akit az égvilágon semmi nem zavar: csak a zene létezik, a ritmus a kérdés, a teste mozgása pedig a válasz. Aztán egy hirtelen váltással, egy hosszan kitartott hanggal visszaragadta a mikrofont, hogy később újra megismételje párszor ezt a szólókra írt párbeszédet, sorban reflektorfénybe állítva a zenekar tagjait és óriási ovációt kiváltva a tömegből.
Galériánkat oldalra kattintva találja az estről
És talán egy ilyen sorozat után jöttem rá én is, hogy mekkorát tévedtem. Mert Aloe Blacc bizony akkora show-t csinált, hogy csak na. Csak éppen nem azon a kiszámított, előre összerakott módon, amiről még akkor is tudod, hogy tulajdonképpen a lehengerlésedre szolgál, ha történetesen nagyon élvezed. Egyszerűen laza volt: egy-egy dal előtt felvezetésként mesélt, a zene- és táncimádatáról, a hip-hop gyökereiről, hogy higgyünk az álmainkban, hogy mit jelentett neki a közös munka a nemrégiben elhunyt Avicii-vel – aztán mindezt reprezentálta is, őszintén tisztelegve a példaképei előtt és mindenkit meggyőzve, hogy tényleg nem üres lózung volt, amikor rögvest az első dal után úgy nyilatkozott, hogy legszívesebben itt maradna, szóval jelentkezzen, akinek akad egy szabad kanapéja.
Aloe Blaccet egyszerűen az isten is a színpadra teremtette: olyan karizmája van, hogy a számait viszonylag kevésbé ismerőként is teljesen lehengerelt, és az se érdekelt volna, ha egy kupac unott fadarab lett volna mellettem közönség gyanánt, én akkor is élvezem a koncertjét – még ha egyébként a feloldódni képtelen tömeg elég lelombozó is tud lenni.
Szerencsére itt ezzel nem volt baj: szemmel láthatóan a fesztiválozók is oda voltak a koncertért, olyannyira, hogy amikor a záró Can you do this alatt Aloe Blacc a Vörös-tenger példájára szétválasztotta a tömeget, a legmerészebbek úgy riszáltak végig a megnyílt táncfolyosón, mint a régi showműsorok önfeledten dilis párjai. Aztán, még mielőtt felocsúdhattunk volna a látványból, az énekes hirtelen visszairányította a tekintetünket a színpadra, ahol a trombitás meg a billentyűs olyan szenzációsan infantilis táncot nyomott le, hogy konkrétan tátott szájjal néztem és hahotáztam rajtuk.
Mert ez valójában nem Aloe Blacc egyszemélyes estje volt, hanem egy végtelenül spontán, magával ragadó srác meg a haverjai bulija, ahol a basszeros végigvigyorogta a számokat, a gitáros szólójába beleremegett a színpad, a szaxofonos a lelkét is kifújta, a dobos meg beizzította mindenki talpát. És ez végtelenül inspiráló volt.
Nem csak mi éreztük jól magunkat :)
Skócia ritmusa Veszprémben
A csütörtöki este persze nem csak Aloe Blaccről és csapatáról szólt a VeszprémFesten: itt volt Amy MacDonald is, aki 2007-ben a This is the Life slágerével okozott dallamtapadást hosszú időre mindenkinek és szerzett jó pár rajongót magának. Az legalábbis jól látszott, hogy a tömeg nem csak ezért az egy dalért érkezett: az alaphangulatot igazából már a koncert elején játszott, talán kevésbé ismert Poison Prince keményebb ritmusával sikerült megalapozni.
A magam részéről ugyanakkor kellett némi idő, amíg beleolvadtam a koncertbe és átkapcsoltam a folk , soft rock és indie pop mezsgyéjén egyensúlyozó dallamokra. Teljesen pedig talán nem is sikerült, mert az előző másfél óra olyan katarzist jelentett, ami minden mást kicsit zárójelbe tett – éppen ezért ejtenék kevesebb szót most a skót hölgyről.
Nem mintha nem lett volna ez jó koncert. Ami azt illeti, éppenséggel ugyanúgy végig járt a lábam a dalok alatt, ráadásul engem mindig meg tud fogni, ha egy előadó vissza tudja adni zenében és élőben a gyökereit. Márpedig Amy számaiban határozottan ott lüktetett a skót felföld nemes szépsége, egy cseppnyi misztikum és betörhetetlenség, a kisvárosok és falvak egyszerű bája. Van ebben valami leírhatatlanul tiszta és szép, és éppen ezért a koncert legátélhetőbb pontjai is azok voltak számomra, amikor a zenekar egy-egy lassabb, szomorkásabb melódiát játszott, ahol nem a tetszetős gitárriffek vitték a prímet, hanem az érzelmek és az őszinte, emberi pillanatok: ahogy a húros hangszereknél a srác belefeledkezve ráhajolt a mandolinjára, ahogy a zongoramuzsika önmagában betöltötte az egész parkot és ahogy Amy édesbús hangja magasan szállt a vár felett, aztán egy pillanatra kicsit megbicsaklott, mert kiment a fejéből a szöveg, de végül újra rátalált és kicsit megilletődve, de őszinte átéléssel befejezte a dalt.
Ezért aztán bár energiájában talán nem hengerelt le úgy ez a koncert, mint Aloe Blaccé, mégis kellemes bizsergéssel, a világba belesimulva tértünk nyugovóra az éj végén.
