Igazából nem vártam túl sokat egy olyan filmtől, amit első blikkre egy szürrealista, idealizált, újra megrágott Aliennek láttam, de egyértelműen pozitív csalódás volt a Marvel nagyfogúja.
A történet egyszerű: adott egy szarkasztikus, ám mély igazságérzettel rendelkező oknyomozó riporter, egy nagyravágyó, elborult „zseni” és az űrlények. Eddig a pontig még bármelyik 90-es évekbeli sci-fi-t leírhattam volna vagy akár egy Pindúr Pandúrok epizódot, amikor Mohó Jojó ismét el akarja foglalni kedves kis világunkat, de ez a sztori mégis tudott újat mutatni.
Félresikerült landolás következtében a mintának szerzett űrlények közül egy kiszabadul és útjára indul véletlenszerűen választott „gazdatestekben” megszállva, miközben a néző úgy gondolja, kezdi kiismerni a lény működését, képességeit. Eközben Eddie Brock igyekszik leleplezni a fiatal, gazdag, feltalálót Carlton Draket, aki magasztosnak hitt céljától elvakulva, kegyetlen kísérleteket végez ironikus módon Élet Alapítványnak nevezett cége kutatómunkái során.
A sors furcsa fintora, hogy amíg Carlton keresi a megfelelő testet a lényekkel való szimbiózishoz, megérkezik a munkáját és szerelmét elvesztett, összetört Eddie és a laboratóriumból a megdöbbentő, bizonyító erejű képanyagokon kívül egy „parazitát” is magával visz tudtán kívül, ami természetesen pont az újságíróban talál „tökéletes otthonra”.
A két eltérő igényű, életmódú „organizmus” találkozásából születő komikus jeleneteknek köszönhetően rögtön kilép a film a sablonos űrlény-thriller-akció-sci-fi kategóriából és ráismerhetünk a Marveltől megszokott „a hősök sem tökéletesek” humoros karakterjegyekre.
Bemutatkozik külön személyiségként Eddie és Venom is: kezdetben aggódunk, hogy az embert megszállta valami, ami el akarja pusztítani a bolygót és gonosz, meg egyébként is élő embereket eszik, majd fordul a világ és rádöbbenünk, hogy ennek a „szimpatikus mosolyú” űrfigurának is van lelke, érez és barátkozik a maga módján.
A Földön lúzernek számító riporter és a bolygóján gyengébb, alsóbbrendűek közé sorolható Venom egyesüléséből megszületik az új kedvenc antihősünk: „Mi vagyunk Venom.”
Eddie életét többször megmentve kiérdemli a bizalmat a megszálló űrlény, aki útközben megszereti bolygónkat, mert úgy gondolja „nem is olyan ronda”. Úgy érzi, itt végre lehet valaki, ezért közös erővel akadályozzák meg Drake és Chaos (Venomnál erősebb, "boss" szerű lény) szimbiózisából kialakuló káoszt, a Föld végleges pusztulását.
Venom karakterfejlődése számomra eszméletlen élmény volt: összeolvadás a tényleges „beolvadás” nélkül. Lehet, csak én akarok mindenben mélyebb tartalmat találni, de annak ellenére, hogy én szórakozásért mentem és ezt meg is kaptam, mintha egy „leckével” is gazdagodtam volna. A kezdeti széthúzó erő és a végletekig távolinak mondható érdekekből egy barátság, kompromisszum képes kapcsolat alakult ki.
Lehet, tanítani kéne ezt a hozzáállást, ahogy két ellentétes jellem megtanul együttműködni és „egymás mellett élni”, a másik elnyomása nélkül?
Útmutató a földi élethez „Venomoknak”
Ha itt akarsz élni, meg kell tanulnod, hogy nem ehetsz meg bárkit, akit csak megkívánsz: a jó embereket soha és a rosszakat is csak néha…
