A mindenszentek és a halottak napja közötti különbség sokak számára nem világos, az egymás melletti dátumok már-már összeolvadtak. Gyakori tévedés, hogy a két elnevezést szinonimaként, egymás helyettesítésére használják, pedig november elsején a keresztény világ mindenszentek napját, az üdvözült lelkek emléknapját ünnepli és november másodika, a halottak napja.
Mindenszentek a katolikus egyházhoz fűződik, ám a történelem során összefonódott egy ősi kelta pogány ünneppel is: az emberek úgy hitték, hogy az előző évben elhunytak szellemei, ezen az éjszakán vonulnak át a holtak birodalmába. A keresztény közösségek a VII. századtól kezdődően ünnepet tartottak az elhunyt katolikus szentek tiszteletére, így a pogány halottakra emlékező nap, Mindenszentek ünnepeként élt tovább. Később a VIII. században III. Gergely pápa a "Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek" napjává tette, majd IV. Gergely pápa egyetemes emléknapként hivatalosan, november elsejére helyezte az ünnepet.
Mindenszentek a halottak napja előestéjének számít: Magyarországon általános szokás, hogy ezen a napon mindenki rendbe teszi elhunyt hozzátartozói sírját, melyet virágokkal, koszorúkkal díszítenek és mécseseket, gyertyákat gyújtanak szeretteik üdvéért. A gyertya fénye az örök világosság jelképe, a katolikus hagyomány szerint a nagy „mindenki keresztjénél” gyertyával és egy imával áldják meg az új síremlékeket. Régen az ország különböző területein ezen a napon harangoztattak is a család halottaiért, máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek. Sokan úgy tartották, hogy az elhunytak ezen az éjszakán kikelnek a sírból, ezért a családi lakomán nekik is terítettek és minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy eligazodjanak a házban. Ma már mindenszentek ünnepe leginkább az emlékezés napja: otthonunkban vagy a temetőben egy rövid időre elmerülve a múlt képeibe, gyertyafénynél gondolunk szeretteinkre.
Mindenszentek hajnalán beszökött a tél,
Megmutatta kemény arcát, rideg volt, s fehér
Dermesztő, vad hidegre ébredt minden ami él,
S a kerteken már megmaradt a dér.
A fa ágán még kapaszkodik egy megsárgult levél,
Megfeszítve erejét a végsőkig remél,
Bár tudja, már csak néhány percig él,
S mint a többi, Ő is földet ér.
A temetőkert fagyos útján fázós emberek,
A fejfákhoz igyekeznek, hol halottaik felett
Emlékező, könnyes szemmel kulcsolnak kezet,
S ma minden síron gyúlnak mécsesek.
/Sima István: Mindenszentek napján/
