Nem először fogok ilyet tenni, épp ezért ideje, hogy önmagamnak is feltegyem a kérdést, miben látom ennek értelmét? Fontos kérdés, mert ezek megválaszolása nélkül az „íráskényszer” akár öncélúnak is tűnhet. Márpedig annak nincs értelme.
Hasonló kérdést védőként kaptam az első büntető ügyemben. Azt kérdezte tőlem – akkor még leendő – védencem: ügyvéd úr, tud-e hasznomra lenni? Kértem egy napot a válaszra, - s miután végiggondoltam - másnap igent mondtam.
Igent, mert egy nagyon tisztességes család meg(el)tévedt fiát vetette elém a sors. Nem „kispályás” meccs volt, a fiú pénzt hamisított. De azt is megéreztem, nem elvetemült, s nem kíván a bűn útján maradni. Így is lett. Letöltötte azt amit rámértek, azóta nem került összetűzésbe a törvénnyel, családban él, boldogan.
Úgy jártam vele, mint a „Nyomorultak” püspöke Jean Valjean-nal, amikor visszahozták elé a csendőrök az ellopott evőeszközökkel, s erre ő úgy reagált, hogy megdorgálta, hogy „ottfelejtette” a gyertyatartókat, s azokat is nekiadta.
Sokszor állunk döntési helyzet előtt – néha nem is vesszük észre – felemelünk valakit, vagy még lejjebb taszítunk. Ki többször, ki kevesebbszer kerül ilyen élethelyzetbe. Egy bíró például naponta többször is megéli ezt a dilemmát.
Ráadásul néha tényleg egy pillanat alatt kell dönteni, amely néha persze tűnhet óráknak is, mint ahogy órák-napok gyötrődése pillanatnak.
A fenti kérdést azóta is mindig felteszem, amikor egy ügyet elvállalok, valamibe belevágok.
Tudok-e valakinek-valaminek a hasznára lenni? Nem ártani, használni. Ez az első és legfontosabb szabály.
Legyen értelme annak, amit cselekszünk, legyen értéke annak amit létrehozunk.
Így tettem akkor is, amikor elvállaltam a csehbányai hulladéklerakó, a veszprémi belső körgyűrű, a felgyújtott lakású bíró, a kábítószer-dílert leszúró fiú ügyét, vagy felhívtam a figyelmet a Rajk torzó, s multifunkcionális csarnok körüli ambivalenciára, és még sorolhatnám.
Valamikor persze ez a végiggondolás csak az elmélkedés lehetőségét adja, hiszen „csak” annyi közöm van hozzá, mint minden más magyar állampolgárnak. Érintettjei, de még inkább elszenvedői vagyunk a Tocsik-Princz-Kaya Ibrahim-Joszip Tot-Várhegyi -Vekler-Szabadi-Kulcsár-Zuschlag stb. ügyeknek. Elszenvedői vagyunk a történésnek, - amit az ügy nevesített és nem nevesített szereplői elkövettek, - majd annak a paródiának is, amit „igazságszolgáltatásnak” nevezünk. Ma ez a szolgáltatás az ügyeknek ezen a szintjén még a „jogszolgáltatás” kritériumának sem felel meg.
A felsoroltak persze mind-mind önállóan is megérnek majd egy-egy gondolatsort. Ez a téma – sajnos - úgy tűnik kifogyhatatlan.
És akkor még nem beszéltünk a sport világáról, - sajnos elég sok időt töltök a képernyő előtt, ahelyett, hogy magam mozognék – ahol újabban szerb-horvát-román-orosz gladiátorok kézilabda helyett pankrációban mérik össze erejüket. A német-francia női asztalitenisz válogatott Európa(!) bajnoki döntőjén pedig a csupa kínai labdazsonglőr tudásán álmélkodunk.
És hogy teljes legyen a káosz e téren, mindeközben szurkolóknak nevezett, magukból kivetkőzött emberek – ki alkoholosan, ki „színjózanul” – városneveket kiabálnak, a mieink „aktuálisan” Veszprémet, de abban mindegyik csoport egyetért, hogy kölcsönösen szidja egymás „hazátlanjait”. A szerepek aztán időnként felcserélődnek, vagyis „átigazolásokkal” azt szidják akit dicsértek, és fordítva. Az ominózus pingpong meccsen pedig tanácstalanul néz a szemlélő, mert szurkolni nem tud, nincs kinek, senki nem ismeri fel a „saját kínaiját”.
De most már el kellene kezdenem írni az első blogomat, mert még mindig csak a bevezetés körül töprengek. Elsőként talán mégis egy „pitiáner” ügyet vegyünk górcső alá.
Az ismert, méltán népszerű műsorvezető – mai szóhasználattal televíziós személyiség – nyilatkozott a közelmúltban.
Elmondta a véleményét a két „táborvezető” politikusunkról, indokolta, hogy szerinte mi a kettejük közötti legfontosabb különbség. Nem az általa megfogalmazott következtetés a lényeg, mert azzal lehet egyet vagy nem egyetérteni. Nem is azért hozom fel a példát, hogy ebben állástfoglaljak, hanem azon szitokáradat miatt, ami erre a műsorvezetőre emiatt rázúdult.
És mindezt azért, mert véleményt formált, okosan, higgadtan elmagyarázta, hogy miért jutott az általa megfogalmazott következtetésre. Az erre reagáló nemtetszés kinyilvánításának megfelelő formája a válasz lett volna. Ugyanabban a stílusban, érvekkel. Ehelyett jött az indulat. Nem az érvek mellett, az érvek helyett.
Az értelmiség egyik fogalmi ismérve, hogy rendelkezik a felismerés képességé-vel. A másik ismérv, hogy rendelkeznie kell az írástudó ember felelősségével. De mindez semmit sem ér, ha hiányzik belőle a szókimondás bátorsága.
A televízió reggeli beszélgetős műsora is foglalkozott ezzel a témával, és a riporter a fenti felvetés „bátorságát” a nyilatkozó műsorvezető országos ismertségének és egzisztenciális biztonságának tulajdonította.
És ezt a megállapítást sajnos a riportalany elfogadta. Ahelyett, hogy azt mondta volna, ez nem csak az országosan ismert, fővárosi „nagyoknak”, hanem a névtelen, vidéken élő „kicsiknek” is felelőssége, kötelessége. Az írástudó ember
kötelező bátorsága. Úgy is fogalmazhatjuk, az értelmiségi lét természetes megnyilvánulása.
„Hősünk” úgy járt ezzel a rábólintással, mint Lengyel László annak idején egy veszprémi előadását megfogalmazott véleményével, amelyet az akkor regnáló Antall kormány néhány tagjával kapcsolatosan megfogalmazott. Amelyet aztán előbb pontosított, majd később – amikor büntető eljárás indult ellene - visszavont. („Rosszul hallották az újságírók” - mondta.) Gyávaságával mindent tönkretett abból, amit a kijelentésével felvállalt, mert megijedt, hogy megbüntethetik 50.000.- Ft-ra. (Ennél nagyobb „veszély” ugyanis nem fenyegette.)
Vállalni kell értelmiségi létünket, azt, hogy képesek vagyunk felismerni az „érdekeket”. Az érdeket, ami nem más, mint – klasszikust idézve – a „felismert szükségszerűség”.
Hogy is mondta Váczi annak idején, a „Te bolond”-ban?
„…Kiáltsz, s nem hallgatnak oda?
Te nem hallgathatsz el soha!
Elhallgatnak? Légy hangosabb!
Nincs jogod, hogy hangot ne adj azoknak,
Kiknek motyogás a hangja…”
Ennél jobban nem lehet a dolog lényegét megfogalmazni.
Ez egyben a válasz arra is, hogy miért vállaltam.
Ha bizonytalankodtam is volna a felkérés után, Glatz Ferenc pár hete egy veszprémi rendezvényen végleg meggyőzött a „szólás” fontosságáról.
Arról beszélt, hogy a „kakas dolga a kukorékolás”. Rosszul gondolja persze, ha valaki azt hiszi, „azért lesz hajnal, mert a kakas kukorékol”. De a hajnalt jelezni a kakas kötelezettsége. Felhívni a figyelmet arra, hogy hajnalodik.
A kakas hasonlat azért is tetszett, mert – ezt már én gondoltam ennek apropóján tovább – a kakas kukorékolása a faluban nem csak azon a portán hallatszik, amelynek szemétdombján megszólal az éjszaka elmúltával a derék baromfi, hanem a szomszédokban is. Erőteljesebb kakasé az egész faluban.
Ezért nem szabad, hogy gondolatainkat, véleményünket csak zárt közösségekben, szűkebb baráti körökben mondjuk el. Csak így lesz a krákogásból kukorékolás.
Ez motivál, ezért vállaltam.
Minden másra úgyis majd az idő ad választ…
Veszprém, 2008. május 1.
Dr. Bősze Ferenc
