A január 11-én Szigligetről indult Bakony Nemzetközi Menetszázad mintegy két tucat települést, köztük Nagyvázsonyt érintve érkezett meg szombaton Veszprémbe, dacolva viharos széllel, hóval, faggyal, már-már a doni viszonyokat idéző időjárási körülményekkel. A magyar, német, cseh, szlovák és litván tartalékos és aktív katonák azonban helyt álltak, mert le akarták róni tiszteletüket, fejet hajtani a háborús hősök előtt – mondta el Simon-Jójárt Sándor nyugállományú ezredes, a Bakony Nemzetközi Menetszázadot életre hívó Magyar Tartalékosok Szövetsége (MATASZ) Veszprém Megyei Egyesületének elnöke a Komakút téren megtartott emlékezésen.
Simon-Jójárt Sándor
A katonák nem voltak egyedül: a csapatokkal tartottak a Fejér Megyei Magyar Tartalékosok Szövetségének tagjai, a Székesfehérvári Szakképzési Centrum tanulói, a Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Iskola hallgatói csoportja, a Majsai Huszárbandérium és civilek is, akik vasárnap Balatonfűzfőn szentmisével zárják az emléktúrát.
Ők valószínűleg mind egyetértenek azzal a gondolattal, amelyet Strenner Zoltán önkormányzati képviselő is hangsúlyozott beszédében: „A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.” Morus Tamás bölcs szavai ma is érvényesek: el kell mesélnünk a múlt történeteit, hogy az utánunk következő nemzedékek is megismerhessék őket, meríthessenek belőlük, hogy útmutatóul szolgáljanak számukra. De az emlékezésen túl talán ugyanilyen fontos az is, hogy ezt milyen módon tesszük. Az események puszta felidézése nem elég, az emlékezésnek önmagán is túlmutató példává kell válnia. A Doni Hősök Emléktúrája pedig pontosan ilyen: követésre sarkall, tehát valódi hagyományőrzés, amit az is jelez, hogy immár 19. alkalommal meneteltek a katonák – vélekedett Strenner.
Szabó József János hadtörténész ünnepi köszöntőjében arról beszélt, a mi feladatunk nem az, hogy megítéljük a Don kanyarban harcoló katonákat, hanem hogy emlékezzünk apáink, nagyapáink szenvedésére, akik hatalmas menetet tettek meg 1942 nyarán a Don kanyarig, majd vissza 1943 januárjában, amikor is megszűnt hadsereg lenni a II. magyar hadsereg.
– Vajon mi járhatott akkor az ő fejükben? A mindenkori politika mindig arra törekedett, hogy valamilyen okkal maga mellé állítsa a katonákat. A II. világháború elején ez az ok még teljesen érthető volt: a trianoni elszakított területekért kell harcolni. Amikor azonban a Szovjetuniót kellett megtámadni, a Szovjetunióról addig alig értesült katonák már nehezen érthették, miért kell olyan távolra menniük a hazájuktól. A politikai szerint azért, mert minél távolabb üldözik az ellenséget, annál könnyebb lecsapni rá, s mert nekik kell megvédeni a keresztény hazát – fejtegette Szabó. Amikor aztán kiderült, a falvak lakói nem felszabadítóként tekintenek rájuk, hanem ellenségként, az újabb ok az Úr döntése lett: az ő akaratából vannak messze a hazától. A katonák kezdetben mindkét alkalommal hittek, de amikor elfogyott minden készletük, a hitük is elszállt, s ebben a reménytelenségben érte őket a szovjet támadás. És ekkor már nem a politika adta az új eszmét, hanem a bajtársiasság: feláldozni önmagukat, hogy a társak biztonságba jussanak.
Szabó szerint ez az, amiért a magyar katonák nem elmarasztalandók, akkor sem, ha lényegében egy másik országot támadtak meg. „Egy katonát ugyanis nem lehet hibáztatni, mert a politikát nem ő csinálja. Ő csak teljesíti a parancsot. A katona legszebb példája viszont a bajtársiasság. És ennek a bajtársiasságnak számtalan példája mutatkozott meg a Don-kanyarban, amikor az emberek életüket adták társaikért. Ettől kezdve pedig ezek az emberek számomra hősök voltak és azok is lesznek. Mert a mi dolgunk nem az, hogy dicsőítsük őket. Emlékeznünk kell és elsiratni őket.”
