„A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha ezt a tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet.”
- Jókai Anna -
2000 óta február 25. minden évben a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. A dátum köré szőtt ünnepségek újra és újra időutazásra hívnak minket, hogy emlékezzünk a kegyetlen időszakra, nekünk, az utódoknak azonban nemcsak ennyi a dolgunk: az a nemzet, amelyik nem képes szembenézni a múltjával, újra és újra ugyanazokat a hibákat fogja megismételni. Mindannyiunk felelőssége ez, a Törvényszék pedig ezt a szellemiséget követve évről évre igyekszik tenni azért, hogy a tiszteletadás valóban több legyen, mint hangzatos szavak összessége.
Ennek első lépéseként avatták fel az épület homlokzatán az 56-os deportáltak szenvedéseire felhívó emléktáblát a várossal közösen, majd 2015-ben a Laczkó Dezső Múzeummal együttműködve nyílt meg az egykori Várbörtön -3. szintjén az a kiállítás, mely az 1956-os események és az azt követő évtizedek mellett a magyar igazságszolgáltatás több szeletét is bemutatja, többek között a ma már jogtörténeti jelentőségűnek számító két helyi koncepciós pert is: a Hamusics és a Vaczkó ügyet. Előbbihez kapcsolódva az intézmény a Magyar Vidék Országos 56-os Szervezettel együttműködve tart megemlékezést évek óta az áldozatok előtt, tavaly pedig emléktáblát is avattak az 56-os mártír tiszteletére – mondta el dr. Némethné dr. Szent-Gály Edit, a Veszprémi Törvényszék elnöke.
A feladatoknak azonban nincs vége. Az Országos Bíróság elnöke minden évben bíróságtörténeti pályázatot hirdet a múlt fontos eseményeinek feltárására és publikálására. A lehetőséget megragadva az intézménymég az idén felkutatja és megjelenteti egy kiadványban a Törvényszék 1945-1990 közötti történetét.
A történelmi múlt ismeretének fontosságáról, az áldozatok előtti tisztelgésről beszélt prof. dr. Kahler Frigyes, a Veszprémi Törvényszék Büntető Kollégiumának nyugalmazott vezetője is.
A vörös terror ideje alatt nem egy férfi, nő és gyermek kockáztatta az életét a hazáért. A szemük előtt nem lebegtek geopolitikai megfontolások és stratégiai számításokat se végeztek, őket egyedül az a gondolat vezérelte, hogy megvédjék a saját hazájukat – többek között az egyik utolsó harcost, Hamusics János bányászt is. Senki nem akart közülük hősi halott lenni – éppen ellenkezőleg: szabadon szerettek volna élni. Ez a vágy pedig olyan nagy volt bennük, hogy a túlerővel szemben is harcba szálltak – fogalmazott Káhler.
Ők, ezek a közösen harcoló emberek voltak tulajdonképpen a magyar nép, a sokaság, amelyről Petőfi is szólt 1848-ban. Később, a kommunizmus ideje alatt a szót aztán rengetegszer emlegették, nevekbe foglalták, ez azonban nem volt semmi más, csak ámítás, mert addigra az igazi nép már csak lealacsonyított, kizsákmányolt emberek tömege lett a hatalom kezében.
Azóta a nép ismét felszabadult, de Káhler szerint a szabadságért mindig meg kell harcolni, és minden nemzedéknek megvan a maga feladata: nekünk most az, hogy magyarnak és kereszténynek maradjunk.
A beszédek után Márfi Gyula érsek mondott imát az áldozatokért, majd a jelenlévők elhelyezték az emlékezés koszorúit.
