Minden emberi lénynek szüksége van a sikerre

Minden pedagógia hamis, amely nem elsősorban arra a személyre támaszkodik, akit nevel, annak szükségleteire, legbensőbb énjére.
– Celestin Freinet

Gyönyörű szó a terror. Mélyről fakadó, erőteljes, masszív. Mégis, ha kimondjuk, mindnyájunknak mást jelent. Mást jelent e buzogány, melyet a pedagógusok tömkelege használ „titkos fegyverként”. Van kiút. Létezik alternatíva még akkor is, ha már széttörtek. Róla, s módszereiről fogok most mesélni neked. Ne félj tőlem, nem foglak bántani. Gyere, hallgassuk meg együtt ezt a dalt.

Celestin Freinet egy francia nemzetiségű tanár volt. Egyszerű, mégis nagyszerű ember. Modern Iskolája a munkaiskola koncepciójából indult ki, amely munkásságának időszakában jelentős reformmozgalomnak számított Franciaország-szerte.

Ő maga tanítóként végzett, azonban az I. világháborúban súlyos sebet szerzett: lövés érte a tüdejét. A háború után, 1920-ban kezdte el tényleges tanítói munkáját, gyenge tüdővel, amellyel még lélegezni is csak alig tudott. Mindösszesen csak néhány percet tudott folyamatosan beszélni, s elég hangereje sem volt ahhoz,hogy a gyermekeket ordítva fegyelmezze. Ennek tudatában álmodott egy nagyot, s más tanítási módszerek felé nézett. A humanizmus és a felvilágosodás nagy pedagógusainak elveiből kiindulva, Ferriere „aktív iskoláját” és Petersen Jena-tervét megismerve ébredt rá saját, egyedülálló módszertanára. Falusi tanító bácsiként a természet közelségére, a vidék élményeire próbált hangsúlyt fektetni. Délutánonként sétált gyermekeivel a környező mezőkön, meglátogatva a helyi kézműveseket (kovácsot, asztalost, takácsot). Megvizsgálták a helyi élőlényeket, talált „kincseiket” pedig bevitték az iskolába. Kitárta tehát „teremtménye” kapuit, melynek a környező világ élményeivel szolgált tápanyagként.

“Figyeltük a vidéket a különböző évszakokban, télen, amikor nagy lepedőket terítettek az olajfák alá, hogy ne vesszen kárba a levert olajbogyó, vagy tavasszal, amikor a narancsfa virágai kinyílva kínálkoztak leszedésre. Már nem iskolai szemmel vizsgáltuk a körülöttünk levő virágokat és rovarokat, a köveket vagy a patakot. Egész lényünkkel éreztük Őket, nem csak tárgyilagosan, hanem teljes természetesé rzékenységünkkel. És kincseinket bevittük az iskolába is, a kavicsokat, a mogyorófa virágát, az agyagot vagy egy holt madarat.

Érthető, hogy ebben az új atmoszférában, ebben a csöppet semi skolai légkörben természetesen jutottunk el azokhoz a kapcsolatformákhoz, amelyek már eltértek a túl hagyományos iskolai kapcsolatoktól. Családias hangnemben beszélgettünk el az emberi kultúra ezen számunkra természetes összetevőiről.”(Freinet, 1982)

Reggel elindult a mosolyjárat, s hogy az összegyűjtött tapasztalataikat megőrizzék, a gyerekekkel maguk készítettek szövegeket. Ezek kinyomtatásához pedig Freinet egy kézi szedésű nyomdagépet is vásárolt, mellyel a gyermekek ki is nyomtathatták személyes élményeiket úgynevezett „szabad fogalmazásokként”.

“Arra gondoltam, hogy ha lehetőségem lenne arra, hogy egy, az osztályomban alkalmazandó nyomdai berendezés segítségéül az élő szöveget, "a séta" kifejezésre juttatását tankönyvet helyettesítő iskolai oldalakká ültessem át, mély és funkcionális érdeklődést tapasztalnánk mind a nyomtatott olvasmánynál, mind magának a szövegnek az elkészítésekor.” (Freinet, 1982)

Tanítványai a fogalmazás feladatát, illetve a nyomdagép használatát is lelkesedéssel fogadták, fogalmazásaikból újságokat varázsoltak. Egyszóval maguk készítették el „tankönyveiket”. Freinet a katedra helyett a tanári asztalt az osztályterem közepére helyezte át, így használta azt szemléltetésre. Osztályterme így sokkal inkább hasonlított egy műhelyhez, ahol alkotni lehet, mintsem a „terror házához”, ahová reggelenként millióan lépnek be félve, lelküket féltve a terrortól.

A helyes útra való terelés:

1. Az ismeretszerzésnek nem a megfigyelés, a magyarázat és a bemutatás a rendes menete, hanem a természetes és egyetemes kísérletező tapogatózás.
2. Az emlékezet csak akkor válik értékessé, ha kísérletező tapogatózás kiegészítője, amikor valóban az életet szolgálja.
3. A közhittel ellentétben a tudást nem szabályok és törvények vizsgálatával szerezzük meg, hanem a gyakorlattal.
4. A gyerek nem fárad el, ha számára funkcionális, életmenetébe illeszkedő tevékenységet végez. A gyereket éppúgy, mint a felnőttet, a természetellenes és erőszakolt erőlködés fárasztja ki.
5. Sem a gyermek, sem pedig a felnőtt nem szereti az ellenőrzést és a büntetést,amelyet mindig méltóságán ejtett sebként él meg. Egyedül a segítő részvétel az elfogadható magatartás a pedagógiában.
6. A pedagógus beszéljen minél kevesebbet!
7. A gyerek nem szereti a csordaszellemben végzett munkát, amelyben az egyén alávetett szerepet játszik. Kedveli viszont az egyéni vagy csoportmunkát egy együttműködő közösség keretein belül. A csoportban vagy közösségben/szövetkezetben végzett munka nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt csinálja. Ellenkezőleg: az egyénnek maximálisan meg kell őriznie az egyéniségét a közösség szolgálatában.
8. A csoportban szükség van rendre és fegyelemre. Szükséges a gyerekek viselkedésébe és munkájába beivódott alapos rend, egy olyan valóságos életvezetési technika, amelyet a használók maguk akarnak és motiválnak.
9. A büntetés mindig hiba. Mindenki számára megalázó és soha nem éri el a kívánt célt.
10. A túl nagy csoportlétszám is pedagógiai hiba. 25 gyereken felül minden csoport névtelen tömeggé válik.
11. Végül egy olyan alapelv, amely létjogosulttá tesz minden tapogatózásunkat és érvényesíti a cselekedeteinket: és ez az életben való optimista hit. (Freinet, 1994)

Tanítási elvei szerint az iskola nem csak az ismeretek átadására szolgál, hanem a felfedezésre, a kutatásra. Önmagunk rátalálására. Hiszen „az értelem nem magtár, amit meg kell tölteni, hanem láng, amit szítani kell”. Komolyan vette a gyermekek szükségleteit, a kíváncsiságot és a lázadást is, amikor pedig kenyérre vagy ruhára volt szüksége a tanítványainak, ha kellett, sajátját is áldozta „tisztaságuk” megóvásáért.

A köszönet:

1. Senki ember fia – a gyerek éppen úgy, mint a felnőtt – nem kedveli, ha tekintéllyel parancsolnak neki. Adjuk meg a választás lehetőségét. Így ment minden rendben.
2. Senki sem szereti alávetni magát, passzívan engedelmeskedni egy külső erőnek. Bizonyos fajta fegyelemre szükség van többé-kevésbé megszervezett csoportok együttélése folyamán. A gyerekek megértik, elfogadják, gyakorolják, maguk szervezik (életüket), ha szükségesnek tartják. Így született meg a fegyelem.
3. Senki sem szereti, ha bizonyos munkák elvégzésére kényszerítik, még ha az nincs is különösképp ellenére. Így hunyt el a kényszer.
4. Mindenki szereti, ha maga választhatja meg munkáját. Adják meg azt a lehetőséget a gyerekeknek, hogy maguk választhassák meg a munkájukat, hogy maguk határozzák meg a munka elvégzésének idejét és ritmusát. Így változott meg minden.
5. Minden emberi lénynek szüksége van a sikerre. A kudarc kizárja és lerombolja az erőt és a lelkesedést. Így született meg a lázadás...

Kedves barátom! Kérdezd bátran a hordát, amely benned lapul, arról, hogy „ők” melyik utat választanák. Mert hiába beteg a világ, a mai napig létezik alternatív tehetséggondozás.

„Tanár úr a leckét tudom, kérem, hányast kaptam? Átnéz rajtam, átnéz rajtam…” – s közben, a dalunk is véget ért.