2019. május 20., hétfő
Bernát, Felícia névnap

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni

  • kult
  • 2019.05.13
    11:30
Vannak azok az utazó blogok, amelyeken minden praktikus információt megtalálsz arról, ha véletlenül külföldre vetne az élet és meg szeretnél nézni pár látványosságot. Aztán vannak azok is, amelyeken egyetlen tippet sem találsz, ellenben rengeteg inspirációt ahhoz, hogyan kezdj el végre úgy igazán, a félelmeket és gátlásokat sutba vágva élni.

Egyed Melinda, a Mind the map szerzőjének sorait olvasni nagyjából pont ilyen élmény: az ereidben vér helyett egyenesen tettvágy csorog, hogy hagyd a fenébe a komfortzónád és csináld azt, amit igazán szeretnél. Nemcsak az úti beszámolók miatt, hanem Meli személyisége miatt is.

Persze lehet, elfogult vagyok, mert egy ideje személyesen is ismerhetem őt, mindenesetre ez inkább csak abban erősített meg, hogy élőben is épp olyan inspiráló, mint a sorokat olvasva. Meli igazi szabad, szenvedélyes lélek, aki időről időre felkerekedik, hogy megmásszon egy hegyet, hódoljon az óceánszeretetének vagy gyönyörű fotókon dokumentálja a nagyvilágot és embereit. Na meg – erre fogadni mernék – közben jó sokat nevessen, mert saját bevallása szerint a világon azt szereti a legjobban. Blogjában ugyanakkor nemcsak madeirai kalandokról vagy Norvégiáról ír, de bukásokról és útkereséséről is őszintén mesél: miután hat évig dolgozott kockázatkezelőként egy bankban, rájött, hogy az igazi hivatása a fényképezés lesz, ami aztán teljesen új vágányra terelte az életét. Egy napfényes tavaszi délutánon előbbiekről, utazásról és határátlépésekről beszélgettünk.

Meli /A cikkben szereplő fotók sajátjaiMeli /A cikkben szereplő fotók sajátjai

Néhány éve írtál egy listát mindazokról a dolgokról, amiket megtanultál, mióta megtaláltad az életed szenvedélyét. Az egyik tétel így szólt: „Másokhoz hasonlítani magunkat keserves zsákutca. De ha a korábbi önmagunkhoz hasonlítunk, jó nyomon járunk.” Mennyire volt más a korábbi Meli? Nyomokban akkor is tartalmazta azt a vagány, életvidám lányt, aki most vagy?

Nagyon más volt. Azt szoktam mondani, a fotózás az egész életemet megváltoztatta. Egyáltalán az, hogy alkalmazottból vállalkozó lettem, és magamhoz öleltem ezt a létformát minden bizonytalanságával, felelősségével, döntési helyzetével és szabadságával együtt, hatalmas változást hozott. Nyilván ehhez belül is változni kellett: bele kellett lazulnom az új helyzetbe. Sokkal rugalmasabb lettem emiatt, nyitottabbá váltam az emberekre és ma már sokkal jobban fogadom az élet váratlan fordulatait.

A kalandokat, az utazási lehetőségeket már akkor is kerested?

Kerestem, de másképpen. Gondolom, az első utazás mindenkinél úgy indul, hogy a szüleivel lemegy a Balcsira – ez nálam sem volt máshogy. Később mentem távolabb, de nagyon sokáig Európából se mozdultam ki, és amikor megtettem, akkor is csak a társammal, vagy ha egyedül voltam, csoportos utazások révén. Egy idő után aztán elkezdtem társas utazásokat fotózni, és ezzel már kimozdultam a komfortzónámból és Európából, de még mindig ott volt körülöttem a biztonsági háló a magyar csapat lévén – nem mintha nem beszélnék több nyelven. Ebből jött a következő lépcső: bár nagyszerű volt fotózni ezeket a csoportos utazásokat, éreztem, hogy ilyenkor csak egy ablakon keresztül nézem az adott országot. Én viszont ennél mélyebbre vágytam: beszélgetni a helyiekkel, leülni egy bárba és megkérdezni őket, mit csinálnak egy átlagos vasárnap reggel vagy mik a szokásaik. Gondoltam, nézzük meg, mi lehetne utóbbi módja. Így indultam el az első hátizsákos utamra Mianmarba, miközben anyukám itthon frászt kapott.

Te nem?

Én nem, engem hajtott a kalandvágy. Úgy vagyok vele, ha nem gondolok rá, hogy baj lehet, akkor nem is lesz, egyszerűen nem vonzom be a problémát. Úgy tűnik, működik, mert eddig szerencsére sehol nem keveredtem bajba.

Végül milyen élményekkel tértél haza a mianmari útról?

Három hétre mentem, minden új volt, és nem mondanám egyértelműen pozitívnak azt a tapasztalást. Nagyon sokszor éreztem magam egyedül, nehezen kezeltem a helyzetet, hogy nem beszélünk egy nyelvet a helyiekkel, és egy magyar csapat sem volt ott védőhálónak, hogy feldolgozzam az engem érő kultúrsokkot, a mianmariak elsőre sokszor teljesen indokolatlannak tűnő szokásait, amiket nem érthetsz meg, amíg mögéjük nem nézel. Ott tapasztaltam meg először, hogy mindent nekem kell leszerveznem, spontán döntéseket hozni arról, merre menjek, mit csináljak. Mianmar a maga zárt világával, az embereivel, akik 15 évvel ezelőttig szinte turistát sem láttak, utólag meglehetősen érdekes választás volt elsőre.

Mi vitt oda?

Egy fotó, mi más? Londonban láttam egy kiállításon, és szó szerint elállt tőle a lélegzetem. A helyi halászokat ábrázolta a vadonban, éppen a halászat előtti pillanatban. Csodálatos volt a fény, a szerkesztés, a háló, a kimerevített mozdulat. Azt gondoltam, micsoda fotóriporteri munka! Ezt nekem is látnom kell! Elmentem, láttam, és kiderült, hogy az egész egy nagy színjáték. Némi apróért cserébe a helyiek beállnak ezekbe a pózokba, a turisták pedig fotózzák őket, mintha hatalmas autentikus élmény lenne, mert nem látják a körítést. Ez egy nagy csalódás volt. De nem bántam meg, hogy elmentem Burmába, mert mindez egy nagyon érdekes tapasztalás volt.

Ha jól tudom, aztán végül az igazi halászokra is rábukkantál.

Igen. Nem pózoltak, de sokkal autentikusabb volt az élmény. Nagyon jót beszélgettem velük, beengedtek az otthonukba, megmutatták, hogyan élnek, és így már el tudtam engedni azt a csalódást.

Az olvasók ebből már két dolgot biztosan leszűrhetnek rólad: egyrészt, hogy az Insta bloggerek csillogó világával szemben te inkább a valódit keresed, és a nehézségektől sem rettensz meg. Direkt keresed a kicsit kockázatosabb, komplikáltabb helyzeteket?

Mondanám, hogy kockázatvállaló vagyok, de nem, mert számomra mindez nem tűnt veszélyesnek – és nem is volt az. Engem tényleg a kalandvágy és a kíváncsiság motivált. Persze, ha igazán mélyre ás az ember, a kalandvágy mellett mindig ott van a menekülés is. Lehet tagadni, de akárhányszor beszélgettem erről más utazókkal, ez a szó mindig előjött. Bennem is ott volt az útkeresés: tudni akartam, ki vagyok, miért vagyok itt, hogy hogyan élhetnék jobban vagy másként. Néhány problémámat is magam mögött akartam hagyni az utazással – természetesen nem sikerült. Jöttek velem, aztán itthon mélyre ásva oldottam meg őket.

De az utazás talán segített, hogy egyáltalán elkezdj gondolkodni mélyebben a problémákon.

Igen. Az utazás – főleg az egyedül utazás – mindig egy belső utazás is, nem csak fizikai úton levés. Nagyon sok mindenre megtanítanak a tapasztalatok, rengeteg dolog történik az utakon, és végül aztán rajtad áll, ezt hogyan dolgozod fel. De végső soron minden út fejlődés – az is, ha csak a Bakonyba elmész.

Mianmar után egyből tudtad, hogy folytatod a solo utakat? Nem tört meg egy kicsit az első, ambivalens élmény?

Be voltam biztosítva, mert már megvolt a jegyem Indonéziába. Töprengésre nem nagyon hagytam időt. De azt hiszem, én nem is vagyok az a feladós típus. Éppen ellenkezőleg. A nehézségek inkább csak a kíváncsiságomat keltik fel a megoldásra, és csak azért is megküzdöm értük. Néha túlságosan is: ha látok egy falat, tipikus kosként nekimegyek, aztán időnként a szarvam törik le.

A koccanás nyilván nem kellemes, de legalább nem hagyod, hogy a félelmeid uraljanak.

Pedig vannak, nem is kevés. Minden egyes utazás előtt gyomorgörcs kap el például az ismeretlentől. Ezzel nem tudok mit csinálni: konstatálom, keblemre ölelem, aztán megyek.

És Mianmar, majd Indonézia után milyen gyakran kerekedtél fel?

Elég szépen rákaptam az utazás ízére. De mivel szerettem volna egy-egy helyen hosszabb időt is eltölteni, illetve a segítő szándék is munkált bennem, elkezdtem ezt összekötni önkénteskedéssel. Így jutottam el nagyon szép helyekre, amiket rettentően élveztem. Igaz, az első önkéntes tapasztalatom sem volt zökkenőmentes.

Madeira szigetére vezetett az első ilyen utam, ahol egy kis vendégházba mentem dolgozni. Nagyon kecsegtető volt az egész ajánlat: Bob Marley arca virított a vendégház falán, egy telitetovált csaj volt a tulajdonos, könnyed, lazulós helynek tűnt bárral, pár szobával az óceánparton. Már vizualizáltam is magam, ahogy ott ülök Madeira partján, előttem az óceán, mögöttem a hegyek – gondoltam, szuper lesz nekem ott egy hónapig. Egy hétig nem válaszolt a tulaj, de én még akkor is hittem benne. Végül sikerült kijutnom, ahol aztán kiderült, hogy nekem csak takarítanom kell. Magamban akkor szépen végigszámoltam: diploma, nyelvvizsga, banki tapasztalat, jó IQ szint, humorérzék, fotográfiai ismeret – mindezt miért is? Hogy WC-t pucoljak? Hát, ott kapott két jó nagy pofont az egóm. Ültem kint az óceánparton és gondolkodtam, hogy most két dolgot tehetek: vagy fogom magam, és hazamegyek másnap, vagy valamiért ennek így kellett történnie, szálljak le a magas lóról, tanuljak meg alkalmazkodni és tekintsem az egészet kalandnak. Végül életem legjobb hónapja kerekedett ki belőle. Iszonyatosan jó emberekkel ismerkedtem meg, többek között egy moldáv lánnyal és egy francia sráccal, akikkel bejártuk az egész szigetet, fürödtünk az óceánban, megkóstoltunk minden helyi csodát, siklóernyőztünk Madeira felett. Imádtam az egészet.

Később aztán két hónapot dolgoztam és fotóztam szintén egy vendégházban az Azori-szigeteken, ahol egy anyukám korabeli tüneményes házaspár volt a befogadó családom, így szó szerint, mert kvázi családtag lettem náluk. A mai napig tartjuk a kapcsolatot, pedig az apuka csak portugálul tud, én meg annyit beszélek ezen a nyelven, amit kint felszedtem. Végül ez az egész a szárazföldi Portugáliában teljesedett ki, ahol már nem csak fotóznom kellett, de egy hétig vezettem is a vendégházat, ahol dolgoztam, mert a srác, aki felvett, rögvest egy hétre elment Németországba fotózni. Volt bizalom rendesen a részéről, de rettentően élveztem.


Az interjú még nem ért véget, a folytatás itt olvasható.