Valahol legbelül minden szülő azt gondolja, hogy gyermekének minden mozdulatát érzi, ismeri az összes gondolatát, ahogy a gyermek is hasonlóan viszonyul szüleihez. Teljes bizalmat feltételez mindkét fél, mégis akadhatnak elhallgatott szavak, érzések, indulatok, melyeket, ha rejtegetünk, felgyülemlenek, és valahol nagyon szélsőséges formában csapódnak le. A lecsapódás előtt persze nem veszi észre az ember, hogy valamit nem jól csinál, hiszen
a rossz dolgok mindennemű formái csak a másikkal történhetnek meg, velünk sohasem…
Végül meg ott állunk üres kézzel egy szakadék szélén azon gondolkozva, hol rontottuk el, és, hogy van-e még visszaút.
Fentebb leírt gondolatmenetre építette fel Jane Shemilt angol író első regényét, melynek címe tehát: „Lányom”. A cím kapcsán nemcsak annak cikázhatnak féltő gondolatok a fejében, akinek van lánya, hiszen minden embernek lehet története akár saját gyerekkorával kapcsolatban, akár közeli ismerőse lányával kapcsolatban. Az írónő egy írótanfolyamra iratkozott be, hogy fejben megkreált történeteit az olvasóközönség tudtára adja. Első regénye tehát a Lányom, ami rögtön meghozta neki a sikert, azóta pedig már újabb krimivel örvendeztette meg olvasótáborát.
Ahogy az már a felvezetőben is érzékelhető volt, a történet egy fiatal – tizenötéves – kamaszodó kislányról szól, Naomiról. Róla, és az ő – eddig úgy tűnt boldog – családjáról. Az idillikusnak tűnő család hétköznapjai hirtelen felborulnak, amikor is Naomi, az iskolai színjátszókör előadása után nyomtalanul eltűnik. Ez „kellett” ahhoz, hogy a szülők – most először – tényleg elgondolkozzanak azon, vajon mennyire ismerik lányukat. Vajon rossz társaságba keveredhetett, és elrabolták? Vajon előkerül, és mi van akkor, ha magától ment el…
Valakinek erősnek kell maradni
A történet Naomi édesanyján keresztül van narrálva, így egy anya tolmácsolásában „kaphatunk” bepillantást egy belső béke felbomlásáról, egészen az összeomlás széléig, mígnem az összeszedettség állapotát és szükségét fel nem ismeri. Hiszen onnan lehet előre kerülni még akkor is, amikor a család már több mint egy éve nem hallott Naomi felől. A nyomozás során derül ki az is, hogy az anya milyen viszonyt ápol férjével, hiszen az is kiegyensúlyozottnak, és békésnek tűnt addig, ameddig igazán nem ástak a problémák mélyére. Igazi kálvária, ami a lány eltűnése után következik, de egy halványan pislákoló reménysugár mindig fel-fellobban, ami elég erőt ad az anyának a nyomozásra.
A regény egyik sajátossága és egyben különlegessége, hogy a fiktív sztori nem kronológiailag van megírva, hanem mintegy ugráltatva az eseményeket, ide-oda kerülünk az időben.
A történet egy 2014-ben „papírra” vetett fikció, végül 2015-ben jelent meg, de azt gondolom, az ember mindennap felteheti magának a kérdést, ismeri-e eléggé társait, rokonait. A könyv olvasása arra is rávilágíthat, hogy mennyire fontos a mellettünk lévő emberek olykor tudatos, olykor tudattalan jeleit észrevenni, felismerni, hogy ne kelljen megvárni, míg tényleg baj lesz.
Ahhoz, hogy a regény elnyerje az olvasó tetszését, nem szükségeltetik, hogy valaki krimirajongó legyen, kellőképpen élvezetes a történetet, olykor-olykor akár magunkra ismerve benne…
A regényhez személyes szál is köt, mert édesapám, Szabó István fordította.