A közeli ismerőseim valószínűleg jól tudják, hogy London-imádó vagyok, de azzal csak maroknyian vannak tisztában, hogy ennek oka részben az utcazenészekben rejlik. Azokban a szerencsét próbáló álmodozókban, akik ott vannak minden sarkon, muzsikával árasztják el a metró aluljárót, összekacsintanak veled a piacon, és olyan élettel töltik meg a várost, hogy igazán soha ne érezd magad elveszettnek.
Emlékszem, ahogy tavaly decemberben sétáltam a Trafalgar téren, magamban viaskodva, hogy a szóló utazás talán mégsem nekem való, mert ez a négynapos kiruccanás a kétszer már óriási élményt adó városomba a második estémhez közeledve egyáltalán nem volt akkora flow, mint aminek képzeltem. Addigra már jócskán besötétedett, a hűvösre fordult estében kissé dideregtem is, amikor meghallottam egy srácot pengetni és énekelni. A tér jóformán kiürült, de ő csak énekelt rendületlenül, angyalian szép hangon. Egyáltalán nem ő volt az első utcazenész, akibe belebotlottam aznap, de egyértelműen ő volt, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, és aki képes volt visszaadni a hitemet ebbe az útba. Mert a fenébe is, ha nem is észveszejtően nagyszerű ennek a kirándulásnak minden perce, ezekért a pillanatokért megérte.
Kiállni egy szál gitárral, hegedűvel vagy cajonnal az utca színpadára, amelynél nagyobbat sehol az égvilágon nem találsz, és órákon keresztül töretlen lelkesedéssel játszani, miközben a tömeg nagy része érdektelenül lépdel el melletted, szerintem óriási bátorságra vall. Itt nincsen díszlet, nincsenek különös effektek, amelyek elterelhetnék a figyelmet. Itt nem lehet alakoskodni: csak te vagy, a tehetséged, meg a magadba vetett hited. Ha elszúrtad, nem tudod újravenni, mielőtt feltöltenéd az anyagot a Youtube-ra.
Mindezt csak azért meséltem el, mert a ma fellépő dán utcazenekar, a Moving Brothers is nagyjából pont ezt az érzést hozza majd. Az eredetileg három testvér formációjaként indult, majd négytagossá bővült banda 2008 óta színesíti a zenei palettát, és bár azóta megjelent saját albumuk is, illetve fesztivál színpadokon, valamint klubokban is megfordultak, az elmúlt több mint egy évtized alatt semmit sem veszítettek eredeti bájukból. Őket hallani és látni még mindig pontosan ugyanolyan, mintha csak az utcán futnánk beléjük: őszinték, jó értelemben egyszerűek és éppen ugyanolyan bolondok, mint az a közel 7 milliós nézettségre szert tett videójuk, melyen 2012-ben New York utcáin adják elő a híres jazz szerzeményt, a Minnie the Moocher-t.
A srácok egyébként alapvetően bluesban, rockban és jófajta folkban utaznak, teljes átéléssel játszanak, abszolút bohémok, úgyhogy biztos, hogy óriási, mindenkit megtáncoltató bulival fogják zárni az Utcazenét.
