2019. október 22. // Előd névnap

„Engem az emberek többnyire jókedvűnek látnak, de belül nekem is vannak vakfoltjaim”

Kiss Diána Magdolna 2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Ascher Tamás és Novák Eszter zenés osztályában. Jelenleg a székesfehérvári Vörösmarty Színház megbecsült tagja, de már a filmiparban is többször bebizonyította tehetségét, hiszen olyan filmekben játszott, mint az Apró mesék, az Örök tél, A nagy füzet, és nem régen fejezték be Felméri Cecília első mozifilmjének – a Spirálnak – a forgatását, melyben az egyik női főszerepben láthatjuk majd. De nézzük, ki „rejtőzik” a sok szerep mögött!

Feltűnt, hogy minden nyilatkozatodban hihetetlenül kiállsz az igazadért, sok mindenről markáns véleményed van, amit nem félsz kimondani. De egyszer például azt mondtad egy interjúban, hogy nem érted, miért nem kéri már meg a barátod a kezedet…

Igen, reménykedtem, hogy majd elindul benne valami, de azóta sem lépett, pedig már nyolc éve együtt élünk. Viccet félretéve, őszinte vagyok, szerintem máshogy nem lehet. Nyilván bennem is vannak olyan dolgok, amiket már nem merek kimondani. Muszáj, hogy néha lakat legyen a szájon, különben az ember könnyen megégeti magát.

Vannak olyan kijelentéseid, amelyeket ma már bánsz?

Általában nem bánom meg…, az igazságérzetemet egyébként sokan félreértik. Ha „beszól” egy rendező, valami olyat mond, ami nekem nem tetszik, akkor már nem szólok vissza. Ezek felesleges harcok. Meg azért már nem is mondogatnak oda, már benne vagyok egy ideje…

Ebből a gondolkodásmódból mennyit hozol otthonról? Milyen nevelést kaptál?

Nagyon jót! Sokszor látom, hogy a környezetemben hogyan működnek a családok, sok válás, vagy akár verekedés… Nálunk soha nem volt semmi baj. A bátyámmal néha kaptunk egy-két átszálló pofont, hogy helyre álljon az agyunk, de tulajdonképpen mindig az volt, amit mi akartunk: amikor fuvolázni akartam, fuvolázhattam. Tényleg mindenben támogattak. A bátyám DJ akart lenni, az lett. Mindig elengedtek mindenhova, ugyanakkor mi pontosan tudtuk, hogy mikor kell hazamenni. Nem volt kimaradás, jó gyerekek voltunk.

A családunkban nagyon fontos a vallás, hogy legyen hited – szerintem mindegy, hogy az hindu, vagy bármi.

Nekem nagyon meghatározó volt a vallási közösség, ahova jártunk, ott tanultam meg ultizni, pókerezni, de az első cigarettámat is ott szívtam el. Tehát tényleg csodás gyerekkorom volt, biztos hátterem, és mondom, nem nyávogtunk a testvéremmel semmiért; én mondjuk egy plüssállatért volt, hogy elmorzsoltam egy könnycseppet, de az jogos volt persze. Előfordul a mai napig, de az egyetemi évek alatt is jellemző volt, hogy apukámat megkérem, jöjjön fel értem Pestre; amikor már nagyon kimerültem és összeszottyadtam a nem evéstől az egyetem alatt.

Fotó: Turáni-Kerkay ZitaFotó: Turáni-Kerkay Zita

Neked felüdülés volt, amikor befejezted a Színműt?

Igen, megkönnyebbültem a végén. Nagyon zárt volt, olyan értelemben, hogy mindig ugyanabban a teremben próbáltunk…, egy idő után meg lehet hülyülni abban a fekete teremben. Közben már vágytam új dolgokra, hogy színházakban dolgozhassak.

Aztán a Radnóti Színházban voltál gyakornok, és ahogy olvastam rólad, szívesen maradtál volna ott, de Bálint András végül nem vett fel. A színész szakmában nem úgy működnek a dolgok, hogy beadod az önéletrajzodat egy színházba, és hátha felhívnak? Most Kováts Adél ott az igazgató…

Nem szeretek színházakba telefonálgatni, meg az a helyzet, hogy Kováts Adél – szerintem – más struktúrában képzeli el a társulatát, mint amilyenbe én beleférek.

Milyen struktúrába illessz bele?

Szerintem én bárhová be tudok illeszkedni, de ez egy kicsit olyan, mint amikor osztályt válogatnak a Színműre. Összenézik, hogy ki-kivel passzol, és persze nem biztos, hogy mindig jól döntenek. Egy színházigazgató is kiválogathat olyat, akit aztán egy év után elküld.

Viszont Székesfehérváron egy nagyon erős társulatba kerültél bele.

Erős társulatba, és egy hihetetlen jó csapatba. Mi majdnem minden nap ingázunk, sokszor ugyanazokkal a kollégákkal, ilyenkor egy másik kör alakul ki. Rengeteget beszélgetünk, ami nem minden társulatban mondható el. Szeretek Fehérváron lenni, az ingázás egy kicsit nehéz, mivel Pestről járok le, ezért az utazással körülbelül három órám megy el, ami azért hiányzik az életemből. Ha előadás után hazaérek, még legalább másfél óráig fent vagyok, megvárom, míg lemegy a vérnyomásom, ilyenkor az energiaszint még magasan van. Vagy, ha nagyobb szerepet játszottál este, elgondolkozol, vajon jól teljesítettél-e,

és aki maximalista, az előadás után haragszik magára,

és az megint idő, míg elrendeződik ez a kérdés önmagamban.

Ez a maximalizmusod – ami egyébként nagyon érződik –, soha nem megy a hangulatod rovására?

De, abszolút. Mostanában pedig különösen. Elég érzékeny időszakomat élem, ezen a nyáron nincs sok munkám, ilyenkor viszont előfordul, hogy otthon kicsit szétfolyok, depresszívebb leszek.

Úgy tudom, már befejeződött a Spirál című film forgatása. Azt mondtad egy helyütt, hogy minden téren ez a szerep volt eddig a legnagyobb kihívás. Miért?

Mert egy olyan oldalamat kellett benne megmutatnom, amit nem látnak az emberek. Egy hihetetlen zárkózott karakterről van szó. Engem az emberek többnyire jókedvűnek látnak, de belül természetesen nekem is vannak vakfoltjaim; a törékenységem is csak számomra „ismeretes”. Egyszer azt mondta az énektanárom, hogy nekem a lelkem sokkal öregebb, és ez látszik a szememben. Ez a mondat mostanában áthatja a mindennapjaimat.

fotó: kultura.hufotó: kultura.hu

Téged mennyire foglalkoztat az idő?

Eddig nem érdekelt, mostanában izgat. Egy színésznőnek eljön a pályájában egy olyan szakasz, amikor kevesebb szerep találja meg. Ez nagyjából harminc és negyven közt van, mert a színháztörténet valahogy elfelejtett erre az életszakaszra szerepet írni. De egyébként is érzem, hogy úgy repül az idő…, ilyenkor jönnek bennem elő a kérdések, hogy mikor lesz gyerekem, lesz-e egyáltalán, kell-e egyáltalán, vagyok-e elég odaadó természet, hogy fel tudjak nevelni egy gyereket. De az is örök kérdés bennem, hogy mikor lesz annyi pénzem, hogy meg tudjak venni egy lakást. Azt érzem, hogy az idő múlásával az élet egyre kilátástalanabb; mintha minden téren egyre rosszabb lenne a világ. Érzelmileg, morálisan, pénzügyileg, mindenhogy.

Ezt már visszatekintve, egy viszonyítási ponthoz méred? Romló tendenciát látsz?

Igen! Amikor én tizenéves voltam, akkor nem mentem az EFOTT-ra, és nem jártam fel Pestre bulizni, nem kaptam a szüleimtől tízezer forintokat, hogy elbulizzam. A tizenhatéves lányok úgy néznek ki, mint én. Persze lehet, hogy én vagyok túl konzervatív, ez is elképzelhető.

fotó: Turáni-Kerkay Zitafotó: Turáni-Kerkay Zita

Te mi lennél vajon, ha nem színész?

Kutya. Vagy a macskám. De szívesen lennék újra gyerek, rohannék le a nagyszüleimhez Vérteskethelyre és szétbiciklizném a szőlőhegyet. Volt egyébként néhány dolog, ami megfordult a fejemben, például, hogy ügyvéd leszek, vagy katona. Akartam sebész és borász lenni, de amin komolyan elgondolkoztam mostanában, hogy beiratkozom pszichológiára.

Hogy állsz a sportokkal? Nemrég a Chicago darab kapcsán színészkollegáddal együtt tudatosan edzettetek is az előadásra.

Igen, bár oda már nem nagyon tudok menni, hiszen a reggelek Budapesten érnek. De szoktam jógázni, illetve most úszok. Az úszás jó, olyankor egy kicsit egyedül lehet az ember; sokszor fáraszt, ha nagy embertömegbe kell mennem.

Érdekes, hogy ezt mondod, hiszen neked gyakorlatilag folyamatosan fényben kell lenned, téged mindig néznek az emberek; ez megterhelő lehet.

Most épp nemrég rámírt egy kislány az Instán, és elküldte, hogy a telefonjának a tokjában az én képem van, majd elmondta, hogy én mekkora példakép vagyok a számára. Nagyon csodálkoztam: én miért lennék példakép, hogyan, miért, te jó ég! Nekem ezek fura dolgok. Még nem tettem le annyi mindent az asztalra, hogy példakép lehessek.

Te hogyan mozogsz az idősebb, nagy színészek között? Tudsz rajongani értük? Rögtön egy olyan társulatba kerültél bele, ahol nem kisebb nevek voltak, mint Gáspár Sándor, Cserhalmi György

Az első a tiszteletadás. Aztán visszakapsz egy reakciót, amiből már tudsz kalkulálni, hogy lehet-e velük hülyéskedni… Egyébként az az érdekes, hogy szerintem mindenkivel lehet hülyéskedni, sőt, ha már Gáspár Sándort említetted: többnyire ő dobja fel a labdát. Rajongani egyébként semmi és senki iránt nem tudok, semmiből nincsen kedvencem – kivéve persze a macskámat –, de én a rajongásba valahogy soha nem tudtam energiát fektetni.

Hogyan készülsz a következő évadra?

Lesznek új bemutatók szeptembertől, igyekszem rápihenni az őszre, hogy újult erővel vághassak bele az évadba.

Szabó Eszter
2019. október 22. // Előd névnap