No nem Atlantiszt találtuk meg egy ókori erőművel, hanem alig egy kilométerre a Balatontól leltünk rá a szelíden hajló dombok mélyén. Az Örökségvédelmi Napon - bár a szakrális terek volt a fő téma - egy igencsak földhözragadt látványban lehetett része azoknak, akik a Nitrokémia fűzőgyártelepi területére látogattak.
Az egykori titkosnál is titkosabb üzem ma inkább egy befektetőre váró barnamezőre hasonlít, mint élő üzemre. Azért most is gyártanak itt lőszert és lőport, - sőt raktároznak is, miként a nem is oly régi robbanás tanúsította - de a 32 hektáros összterületnek csak egy kicsiny részén. Ipari parkként is funkcionál egy másik kisebb terület, de a többség egy kármentesített és megtisztított mező, amelynek egy részére a legmodernebb- és egyben környezetbarát technológiát szeretnének telepíteni. Ha merünk hinni az emberi fantáziának, akkor itt búzából állítják majd elő a petpalackok alapanyagát, melyek így nem szennyezik többé a környezetet, hanem egy jó negyedév alatt természetes alkotóelemeikre bomlanak le. De mi most nem a jövő ígéreteiért jöttünk ide, hanem a múltba barangolni. Ez a múlt 85 éve kezdődött.
Föld alá rejtve
A trianoni békediktátum után újra kellett gondolni a magyar hadiipar telepítését (harminc év múlva pld. ezért került Dunapentelére a kohó Mohács helyett). A Mosonmagyaróvárra tervezett lőporgyárhoz két határ is túl közel került. Így a megmaradt országterület közepe irányába kezdtek keresni egy vízhez közeli helyet. Így esett a választás - zöldek híján - Balatonfűzfőre. A telepítés első lépéseként az üzem önellátását biztosító erőmű tervezésébe és kivitelezésébe fogtak. Az I. Világháború végén már valós fenyegetést jelentettek a repülők, így az erőművet rejteni és védeni igyekeztek. A hadmérnökök 1922 táján ezt úgy vélték megoldani, hogy a föld alá rejtik az erőművet. Mivel akkor csak szenes erőműben gondolkodhattak, így nem kevesebbre vállalkoztak, mint arra, hogy valahol a föld alá juttatják a szenet, ami onnan gőzként, elektromos energiaként és füstként távozik. Elképzelhetjük, hogy ehhez mekkora kazánokat és generátorok sorát kellett a földbe rejteni és biztosítani a folyamatos üzemhez a szén be- és a salak kijutását.
Lévén titokról szó, nem is egy ember tervezte ezt a csodát, hanem termenként más és más mérnök, hogy aztán az összekötő folyosókat megint csak mások tervezzék meg. A kivitelezők esetében is hasonlóképpen jártak el. Ráadásul ne gondoljunk valami gépesített munkamenetre. Itt minden vonalat kézzel húztak ki, minden számot fejben adtak össze és minden fal és boltív a kubikusok, az ácsok, a kőfaragók és a kőművesek izmát és tehetségét dicséri. Mindezzel együtt a gondolattól az üzem beindításáig nem telt el még négy év sem!
A fűzfői dombok hajlataiban három hatalmas termet kezdtek építeni, melyek egyenként negyven métert meghaladó hosszúságúak, tíz méternél is szélesebbek és magasabbak. Mindehhez gyalogos alagutak és lépcsők vezettek le, folyosók és kisegítő helyiségek egészítették ki azokat és egy vasúti alagút is készült a szén- és a salak mozgatására. A füstöt se egy egyszerű kéményen eregették az égbe, hanem a rejtés miatt vagy háromszáz méteren át vezették a föld alatt, hogy aztán egy, a környező erdő fái közt rejtező kéményen át jusson a szabadba. Vagyis aki gépen szállt fölébe, annak térkép volt a táj, egy erdő és néhány semleges irodaépület térképe. Miközben a föld alatt egy olyan komplett erőmű dolgozott, mely a hadiüzemen kívül ellátta a papírgyárat és a lakótelepeket. Forró vizet, gőzt és áramot szolgáltatott, sőt ez utóbbi feleslegéből még máshová is jutott.
Nem bányászati munkával alakították ki ezt a hatalmas földalatti birodalmat, hanem - mint írtuk - a dombok hajlatában kezdték építeni. Ástak, falaztak, hatalmas boltíveket raktak, s ahogy haladtak felfelé, úgy töltötték a falak mellé, majd a boltívekre a földet. Mire elkészültek - a területet nem ismerő szemnek - nem árultak el semmit. Csak egy picivel több lett a domb és kevesebb a hajlat és erdő borított mindent. A boltívekre agyagpaplan került, ami olyan jól szigetel, hogy az eltelt nyolcvannál is több évben egy csepp nem sok, de annyi víz se szivárgott itt be.
Sínek a föld alatt
Egy semlegesnek tűnő irodaépületbe mentünk a vezetőnkkel, de nem az emeletnek, hanem a pincének vettük az irányt. Egy kis csigalépcsőzés és alagutazás után a legmagasabban - 20 méterrel a föld alatt - fekvő generátorterembe mászhattunk le egy vaslétrán. Azt láthattuk, amit a M.kir. Hadügyminisztérium mérnökei 1926-ban az építést befejezte és a gépek telepítése előtt. Hiszen bő harminc éve leállították az addigra elavult erőművet és a gépeket mind kiszerelték belőle. Szerencsére a mi szocializmusunk egy slampos diktatúra volt, ahol semmi szabályt nem tartottak be úgy igazán. Így nem tömedékelték el a föld alatt húzódó birodalmat, legfeljebb a legalsó szintjére hajigáltak az elmúlt három évtizedben egy adag szemetet, melyet a Nitrokémia mai lelkes szakemberei a napi munkájukon túl távolítottak el és teszik egyre láthatóbbá és látogathatóbbá ezt az ipari csodát, egykor volt mérnökeink és mesterembereink különleges alkotását.
A generátorok terme
Már itt a generátorteremben megcsodálhattuk a nyolcvanéves falak, fugák és boltozatok hibátlanságát, ahol eleink munkaszeretete arra is kiterjedt, hogy az átjárók boltozatának nyílásait a helybéli vörös terméskövek díszítsék, olyan szépen kifaragva, mint egy középkori templomban. Ráadásul itt ötven éven át a nap 24 órájában gépek dübörögtek, 40-45 fokos hőség uralkodott!
A gépteremből az egykori kazánokat befogadó hatalmas csarnokba érkeztünk. Majd 5000 köbméternyi tér vesz itt körül bennünket, de kísérőnk szerint a kazánok idején jó, ha ennek a tizede volt így szabadon. Tulajdonképpen ez egy emeletes terem, hiszen a terem alá futott be az iparvágány a szenes kocsikkal és ide került a salak is, melyet szintén ez a kisvasút vitt ki innen. Mielőtt ide is lemennénk, még átmegyünk a kazántér mellett, egy picit lejjebb elhelyezkedő harmadik terembe. Itt a füst előkészítése folyt. Ugye a füstnek jó háromszáz métert a föld alatt kellett megtennie, majd szinte észrevétlen távoznia az égbe.
Vasútállomás a föld alatt
Az égéstermék gravitációs mozgásához és a rejtéséhez forró levegővel hevítették és keverték a füstöt, amely un. rókatorkokon keresztül távozott. Vagyis több - szintén boltívesen kialakított - kis alagúton keresztül került a füst a kéményhez vezető 300 méteres alagútba. A terem falánál induló alagutakban még kedvünkre sétálhattunk volna, de aztán egyre szűkebb lett az átmérő, egészen a négykézlábazásig. A szűkület a beáramló, forró levegővel kevert füst felgyorsulására szolgált. Így a kéménynél csak a mennyiséghez képest minimális szívóenergiát kellett biztosítaniuk a ventillátoroknak. Olyan magasságú kéményt építettek, ami megfelelt az ottani erdő fái magasságának. Persze a fák nőnek és így a kéményre nem a magassága, hanem éppen az alacsonysága hívta volna fel a figyelmet. Ezt is megoldották: a kémény körüli erdőrészt évről évre visszavágták.
Salakhegy porból és hamuból
A föld alatt a termeken és a közlekedő folyosókon kívül pihenő- és szociális helységek is épültek, mert az itt dolgozó közel száz embernek a műszak alatt ez a földalatti világ volt az élettere. Sőt a helységeknek ennél többet is kellett tudniuk. Nem csak rejteni akarták az erőművet, illetve védeni a bombák ellen, hanem működtetni is. Egy ilyen időszakban akár hónapokra a lakóhelye is a föld alatt lett volna a munkásoknak. Illetve lett is, hiszen a II. Világháborúban 1944 decemberétől 1945 márciusa végéig Fűzfő közvetlen környezetében húzódott a front. Az erőmű és a gyár meg szinte kiesés nélkül termelt. Mielőtt március végén bejöttek a szovjet csapatok, akkor futott ki az utolsó lőszeres vagon a németeknek, majd alig egyhetes kiesés után már az ukrán frontoknak termelt az üzem.
A füsthevítő terem mellett nézhettük meg a menekítő folyosót. Ennek végeit egy gőzzel hajtott szerkezet tűzzáró acél kapukkal hermetikusan zárta le és egyben a menekítő folyosó felett húzódó füst- és láng elvezető járatok szűkítését is elvégezték, ugyanabból az okból, amit már a kéménynél leírtunk. Itt hívták fel a figyelmünket arra is, hogy a robbanás utáni lökéshullámok elleni védekezésből itt bizony görbületek vannak a folyosón, sőt később a felszín felé tartva egész S kanyar is épült az alagútba.
A menekítő folyosókról visszajutottunk a kazántér alá. Itt végződött az az 500 méteres alagút, melyben a kisvasút szállította a szenet a tűz tápláláshoz és vissza a salakot. Anno a minőségi salgótarjáni szén adta az energiát. Ennek világviszonylatban is alacsony fűtőértékét tovább rombolta az a tény, hogy a szén egy része eleve por volt, részben szénpor, ami még csak-csak elégett, de a másik része sima por. Ez utóbbi bejött, a kazánokba került, majd eléget (és -hetet) lenül újra a vagonokba jutott, majd ki a salakhányóra. Így a működés éveiben évente beszállított közel háromszázezer tonna szénnek eladott valami egy része haszontalanul fordult meg a föld alatt!
Ezt az irdatlan mennyiségű salakhegyet a nyolcvanas években kezdték felszámolni, közel tíz évvel az erőmű bezárása után. Ennek a salaktömegnek a belseje még ekkor is 80-100 fokos volt. Így a felső réteg lekaparása után a fekete, nem izzó- és füstölő salakra álló ZIL teherautó sofőrjének csak pár másodperce adódott a menekülésre. Addigra már égtek a ZIL kerekei, majd lángolt is a teherautó és a benzintank robbanása tett pontot a salgótarjáni kőszén munkájára. (És én még gyaláztam ezt a magyar csodát!)
De vajon miért az innen 300 kilométerre lévő tarjáni bányákból hozták a szenet Fűzfőre, mikor 30 kilométerre ott volt a hasonlóan gyatra várpalotai lignit? Ez a húszas évek PPP konstrukciója eredményezte. A M.kir. Honvédség még csak felépítette az erőművet, de a folyamatos működtetését - szemben a lőporgyárral - már nem akarta kincstári alapon megoldani. Azt a Salgótarjáni Köszénbánya Rt-nek adta át. Így a nemsokára felfedezett palotai bányák - lévén nem a Salgó tulajdonában lévők - kiszorultak az erőmű táplálásából.
Újra friss levegőn
Miután lejutottunk az erőmű legmélyére (52 méterre a földfelszín alá), irányt vettünk a felszín felé. Erre három út adódott: vissza amerről jöttünk, 500 méter gyaloglás a sínek mellett, vagy egy rövidebb, de éppen ezért meredekebb alagút lépcsőit igénybe véve. Ez utóbbi mellett döntöttünk és így láthattuk a mesterséges S kanyart. Persze a felszínen nem ért véget a látogatás, mert látni szerettük volna a vasúti alagút végét és a szikramentes gőzmozdonyt is.
Rövid és kanyargós - úgy tűnik itt a felszínen is kötelező az S kanyar - út után az ipartelep pályaudvarára jutottunk. Itt keresztezte egymást a nagy- és a kisvasút, ami itt bukkant a felszínre és itt rakták át a szenet, illetve a salakot. A telep többi helyéhez hasonlóan ez is kihalt táj, az egykori forgalmának minimális töredékével. A Papírgyár elhagyott épülete mellett egy működőképes NDK-s kisdiesel áll. Ő a gyártelepi állomás tolatómozdonya. Igazi kuriózum, hiszen ebből a gépezetből már csak kettő van a világon és abból csak az itteni üzemképes. Vele szemben négy másik - de már működésképtelen - matuzsálem áll. Két kisvasúti dízel, melyek egyikében még jó a hatvanas évek eleji Csepel teherautókat is hajtó dízelmotor, míg a másiknak a karosszériája van használható állapotban. De mégsem érdemes párosítani őket, mert az egykor harminc kilométert is meghaladó felszíni keskeny nyomtávú sínekből mára csak annyi maradt meg, amin a mozdonyok álltak. Mellettük egy nagyvasúti puttonyos tolató, egy 371-es szomorkodik. (A civilek a csopaki állomáson láthatják a párját.) Érdekessége, hogy a jobb oldali tábláját a Kádár-, míg a baloldalit a Rákosi címer ékesíti.
Közöttük áll az a gép, amire a legjobban voltunk kíváncsiak, a szikranélküli kisgőzös. Nos, ezt úgy kell elképzelni, mint egy vezetőállással és egy tartállyal ellátott vagont. Nem rejtezik benne robbanómotor, hanem a kerekeit gőz hajtja, de nincs rajta kazán, nincs tűztér és tűz, így szikra se pattanhat ki az - egyébként nem is létező - kéményéből. Vagyis tűzbiztosan üzemelhetett a földalatti munkahelyén. A hajtáshoz szükséges gőzt a felszíni állomáson préselték a tartályába, amely aztán elegendő volt egy fordulóra. Természetesen ezt a gőzt is az erőmű állította elő.
A közel kétórás túránk után itt vettünk búcsút a vezetőnktől, a Nitrokémia műszaki igazgatójától. Neki és munkatársainak köszönhetjük, hogy ez a páratlan ipari alkotás nem merül feledésbe. Terveik szerint egy jó esztendő múltán már kisvasúton - ha nem is a gőzös vontattán - mehet a látogató a föld alá és ott az egyik teremben a Nitrokémia múltjával ismerkedhet meg. Talán ez a gondosság lehet a biztosítéka annak, hogy ne csak múltja, hanem egy - környezetbarát - jövője is legyen a Nitrokémiának.
KGI
