- Hatalmas öröm, hiszen ez az első komoly visszaigazolás a szakma részéről, hogy valaki letett valami komolyat ezen a pályán. Éppen Veszprémbe tartottam, amikor felhívott Kőváry Kati, aki felterjesztett a színház nevében erre a díjra, hogy tudom e, hogy megkaptam a Jászai díjat. Az átadóünnepségen a múzeumban, amikor a himnuszt hallgattam végigszaladt bennem, hogy mi is történt ez alatt a húsz év alatt. Eszembe jutottak a szüleim, akik nem lehetnek velem, pedig mennyire örülnének most, és én is olyan sokat köszönhetek nekik. Eszembe jutottak a barátaim, és nagyon sokan akikkel találkoztam ezen a pályán életem során.
- Kikre gondolsz vissza úgy ebből a húsz évből, hogy meghatározóak voltak, akik alakították az életed, a pályádat? Kik segítettek a legtöbbet?
- Igazából senki nem segített. Szerencsés helyzetben voltam, mert úgy alakult az életem, hogy mindig voltak akik hívtak játszani. Mindig jöttek helyzetek és volt választási lehetőségem. Karierépítéssel sosem kellett foglalkoznom. Ha odakerültem egy színházhoz, együtt dolgoztam egy rendezővel - az szivesen dolgozott velem tovább. Ezért persze hálás vagyok. A döntési lehetőségem, a szabadságom abban mutatkzott meg leginkább, hogy el tudtam dönteni, mi az amiben tovább már nem tudok részt venni. Ha úgy éreztem, hogy valahol, egy bizonyos légkörben nem érzem jól magam, hogy ami ott történik, az nem azonos az ízlésvilágommal, az értékrendemmel, akkor gondolkodás nélkül tovább tudtam állni. Ez sokkal egyenesebb út. Mert mit tehet a színész? Vagy ott marad, ahol igazából már nem érzi jól magát, fúrkálódik, kelti vagy épp elszenvedi a feszültséget, vagy lép. Én mindig az utóbbit választottam. Sosem törődtem a praktikus döntésekkel. Az az ember vagyok, a szíve és a megérzései után megy, viszont aki mindig vállalja a döntése következményeit.
- Mennyivel volt másabb, nehezebb az indulás 20 évvel ezelőtt? Milyen kezdeti nehézségekre emlékszel vissza?
- Nagyon elkényeztetett helyzetben kezdtem a pályám. Kazimír Károly volt az oosztályfőnököm, ami meghatározta a további utamat. Rögtön a diploma után leszerződtetett engem és Rékasi Karcsit a Thália Színházhoz. Karcsival akkor még férj és feleség voltunk. Mi ketten voltunk Kazimír liblingjei. Kiemelkedő szerepeket kaptunk már az első évben. Viszont mivel már akkor éreztük, hogy a Tháliában vége lesz az ő igazgatóságának, a színházban már kialakulóban volt egy új arculat, nem játszottak olyan komoly, nagy volumenű darabokat. Mi pedig még szerettünk volna megélni nagy szerepeket. Szerettünk volna együtt dolgozni sok rendezővel, és előttünk volt az élet, hiszen még nagyon fiatalok voltunk akkoriban. Jó helyzetből indultunk, mert felkapott színészeknek számítottunk. Szerettek bennünek, sokat írtak rólunk az újságok. Így ebből a szempontból nekünk, Karcsinak és nekem nem volt nehéz a pályaindulásunk. Ugyanakkor lasíttani akartunk és úgy döntöttünk, hogy lemegyünk vidékre. Jó döntés volt, hiszen hamarosan játszhattunk a Makrancos hölgyben, a Sirályban megkaptam Nyina szerepét. Boldog évek voltak. Vidéken éltünk, kisgyerekkel - és mindent megtanultunk, amit csak meg lehetett tanulni.
- Mi az igazán nagy külömség színház tekintetében vidék és főváros között?
- Budapesten minden színháznak megvan a maga egyedisége. Bárhová szerződsz, nincs nagy mozgástér, hasonló sítlusú darabokban kell játszani. Nyilván több a lehetőség, és nagyobb karrierre lehet szert tenni a fővárosban, de nekem sosem ez volt a fontos. Szeretem a színház sokszínűségét. Az elgondolkoztató mély drámákat, a nagy klasszikus tragédiákat, de épp úgy szeretek énekelni is. Ezt a sokszínűséget adhatja a vidéki színház, ahol ha vezetőszínész vagy, mindent eljátszhatsz.
- A sokszínűségen túl, ha mégis választanod kellene, miylen műfaj áll igazán közel hozzád?
- Nem is feltétlenül a stílus a döntő. Bár a Csehov darabok igazán közel állnak a szívemhez. A legnagyobb élmény eljátszani a nagy emberi sorsokat. Ezért szeretem Ranyevszkaja szerepét is. De ettől függetlenül, jó néha kikacsintani egy egy könnyebb darabba. Az nagyon korán kiderült, hogy van énekhangom. Harmadéves voltam a főiskolán, amikor bekerültem a Nyomorultak ősbemutatójába, Szinetár Miklós rendezésében, és eljátszhattam Cosettet. Ez után jöttek a nagy musicalek, a West side story, a My fair lady. Mindenben használható voltam.
- Mik voltak a legfőbb váltások az életedben?
- Én mindig igazgatóváltásba keveredek. Voltak olyan váltások, amikor rendezővel mentem tovább másik színházba, vagy jött egy új vezetés, ami nekem nem tetszett, s mivel épp hívtak máshova, én tovább álltam.
Egy színház stílusát mindig az határozza meg, hogy kik rendeznek. Ezért fontos, hogy társulatépítő rendezők érkezzenek egy színházhoz. Akkor idővel kialakul a közös játék, az együttműködés, a közös nyelv, a közös játékstílus és a közös munkamorál. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen közösség nélkül, egy ilyen társulat nélkül bármely színházban is jó előadások születhetnének. Mindig az alapján választok színházat, hogy milyen feladatok várnak rám, és kikkel fogok együtt dlgozni. A Petőfi Színházban egyszer már voltam három évig. Aztán jött egy igazgatóváltás, én pedig Szegedre mentem tovább. Igaz, ott fantasztikusan bántak velem, mégis csak egy évig maradtam. Kőváry Kati felhívott, hogy Veszprémben új társulat alakul és jöjjek vissza vezető színésznőnek. Úgy éreztem, ha igent mondok, akkor hazajövök. Annak idején Kolti Helga hozott ebbe a városba, aki a színművészetin is évfolyam társam volt. Nagyon hirtelen jött a felkérés egy előadás után, amiben Helga látott, de mivel éppen akkor jöttem el József Attila Színháztól, elfogadtam. Másnap este már Veszprémben próbáltam. Aztán Helga státuszának megszűnésével minden bizonytalanná vált. De ez minden váltásnál így van. Ilyenkor a színészek nem tudják, mit akar majd az új vezetés, velük akar majd dolgozni, vagy hozza a saját embereit. Szóval ez a helyzet mindenkiben félelmet kelt, addig míg nem látja biztosan a jövőt. Amikor visszajöttem legutóbb, az újra egy elkényeztetett helyzet volt, mert hívtak, szükség volt rám. Most úgy érzem van miért bízni a jövőben. Már beszéltem Bujtor igazgató úrral, aki biztosított arról, hogy igényt tart rám a jövőben. Újra olyan rendezők jönnek majd, akikkel öröm lesz együtt dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy egy nagyon kedvemre való szerepet már fel is ajánlott nekem. A követketkező évadban Bujtor István megrendezni a Száll a kakukk fészkére című előadást, melyben eljátszhatom a főnővér szerepét. A partnerem, McMurphy pedig Eperjes Károly lesz.
- Rengeteget vagy úton. Játszol itt Veszprémben, szinkronizálsz Budapesten, és még e mellett is rengeteg helyre hívnak. Minek tartod magad szíved szerint, fővárosinak, veszpréminek vagy világpolgárnak, aki mindenhol otthon van?
- Leginkább utazónak. Ez egy nagyon érdekes helyzet. Nem könnyű távol lenni az otthontól, mikor távol van a gyermekem. Harminc négyzetmétren, idegen bútorok között töltöm életem nagy részét, és van hogy hiányzik az állandóság. De ezt ebben a szakmában el kell fogadni. A munka a család és a társas élet rovására megy. Ami csak akkor vállalható, ha az eljátszható szerepek, a színpadi munka kompánzalja a folyamatos hiányérzetet.
- Az ország bármely pontján járunk, bármelyik színházból indulunk ki, mindenhol változik a stratégia. A legtöbben próbálnak eladható színházat létrehozni. Talán nyugodt szívvel fogalmazhatunk úgy, hogy higul a színházművészet bizonyos értelemben. Hogy éled ezt meg te, aki egyébként a nagy klasszikusokban érzed magad igazán otthon?- Bizony higul. És ezt nagyon fájdalmasan vesszük tudomásul. Sokszor évek telnek el, mire az embert megtalálja egy igazán nagy szerep. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nekem minden évben egy ilyen szerp megadatik, amiért érdemes csinálni. Azoknak a táborába tartozom, akik azt mondják, nem igaz, hogy csak a könnyed, vidám, egyszerűbben emészthető előadások kellenek a közönségnek. Véleményem szerint nagyon sokan vannak azok, akinek igen is kell az igényes szórakoztatás. És nekünk kötelességünk őket is kiszolgálni. Ha valamit jól csinálunk, azt minden műfajban nézik, ha pedig rosszul, akkor elmegy a közönség, mindegy, hogy mit játszottunk rosszul. Nekünk is nevelnünk kell a közönségünket. Butítja az embereket épp eléggé a televízió, legyünk mi azok, akik nevelnek, akik értéket adnak a mellett, hogy természetesen szórakoztatnak.
